Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 9.🎃

Edward teljesen eltűnt néhány pillanatra.

A szemünk előtt volt, éppen nevettünk és beszélgettünk Alexával, aztán váratlanul, egy hang nélkül eltűnt, rajtunk pedig eluralkodott a pánik a lánnyal. Már rögtön a merénylőre gyanakodtam és arra, hogy ő vihette el valamilyen módon, de ez nagyon abszurdnak tűnt, mert nyomát sem láttuk másik személynek a szobában. Már arra gondoltam, hogy mentőcsapatot szervezek, amikor is Edward újra visszaért a szobába: eszméletlen volt és ömlött az orrából a vér. Azonnal elláttam a sérülését és megpróbáltam felébreszteni őt, de ez képtelenségnek számított. Alexával összenéztünk, de nem szóltunk semmit. Én gyorsan tárcsáztam Maxet – Abbyt nem mertem – és szóltam neki, hogy nagyon, de nagyon siessenek át hozzánk Trudyval.

- Szerinted mi történhetett? – kérdezte Alexa, majd Edward homlokára helyezte a kezét. – Tűzforró – suttogta, s aggodalmasan rám pillantott. Megkértem arra, hogy hozzon egy vizes rongyot, kenegessük azzal az arcát, hátha sikerül valamennyire lehúzni a lázát. Alexa engedelmeskedett, s amikor visszatért a szobába, akkor érkezett meg Max és Trudy is – csapzottan, zihálva. Töviről-hegyire elmondtam nekik, hogy mi történt, de ezzel csak annyit értem el, hogy őket is tanácstalanságba taszítottam.

- Szerintetek haldoklik? – suttogta Trudy, mire hevesen rázni kezdtem a fejemet.

- Nem. Csak egy újabb mellékhatása annak, hogy felborította az életegyensúlyt – jelentettem ki.

- Igen és nem – válaszolta erre egy újabb hang, valahonnan a szoba sarkából, mire mindannyian oda kaptuk a fejünket. Caspian ácsorgott ott, karba tett kézzel, a falnak dőlve, becsukott szemekkel, s most először nem lepődtem meg a váratlan felbukkanásától. Ez már csak az ő stílusa volt. – Az imént visszautazott néhány pillanatra az időben, a múltba. Abba a korszakba, ahol amúgy élnie kellene. Ez tényleg egy mellékhatás, de a rosszabbik fajtából: azzal, hogy visszament az időbe és ilyen gyorsan vissza is tért, egy újabb ember életét vette el.

Riadtan kaptam a tekintetemet Edwardra, majd újra vissza Caspianre. A többiek még mindig kábultan bámulták a jövevényt, nekik el sem jutott egyből az agyukig az információ, amelyet az megosztott.

- Ezt meg hogy érted? – vontam kérdőre, mire a fiú kinyitotta a szemeit és állával előre bökött.

- Kapcsold be a televíziót! – utasított, s teljesen elkomorodott ezután. Trudy gyorsabb volt nálam, hamarabb odaért a készülékhez és a legelső csatorna máris a híradó volt. Arról beszéltek benne, hogy Mistburry Hillben, valahol az erdő peremén egy férfit holtan találtak meg, cafatokra szaggatott testtel. Volt egy szemtanú is, aki szerint nem egy állat tépte szét az áldozatot, hanem az magától robbant fel.

- Egyik pillanatban még ott kocogott a fák mentén, a másikban meg már bumm – vázolta fel a szemtanú, mire megborzongtam. A televízióban az áldozatot szuícid hajlamúnak nevezték, de az is felmerült bennük, hogy esetleg terrorista lehetett. Semmiképpen sem fogták valami természetfelettire a dolgot. Én viszont tudtam. Tudtam, hogy Caspian igazat beszélt és hogy ez tényleg Edward műve volt.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd lekapcsoltam a televíziót. Ismét a vörös fiúra emeltem a tekintetemet.

- Te honnan tudtál erről? – kérdeztem, s igyekeztem nem vádaskodással teli hangnemmel mondani ezt neki.

Caspian lesütötte a szemeit.

- Tőled, anya – suttogta. – Te mesélted el nekem, mielőtt eljöttem volna ide.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nehéz volt megszoknom azt, hogy anyának szólít, de ezúttal nem emiatt nem voltam biztos a dolgomban. Azért gondolkodtam el, mert ráébredtem arra, hogy tényleg mekkora baj lehet odaát, ha a saját fiamat kellett visszaküldenem ide. Hiszen biztosan szerettem őt, biztosan betegre aggódtam magam miatta. Mégis visszaküldtem.