Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 5.🎃

Egész nap nyugtalankodtam.

Valahogy minden egyes percben azt lestem, hogy mikor lép be a Caspiannek vélt srác ismét a Starbucks ajtaján. Ez nem következett be, de volt egy olyan érzésem, hogy ez még semmit sem jelent. Elvégre csak délre járt az idő.

Ebédszünetben kimentem a hátsó bejáraton, hogy felfaljam azt a két szelet pizzát, amit még Hayden hozott be nekem a délelőtt. Egészen aranyos volt, ahogyan ott ácsorgott a pultnál, hogy csókot tudjon lopni tőlem egy-egy kevésbé forgalmas pillanatban. Nem meséltem neki az aggályaimról, nem akartam sokáig feltartóztatni, hiszen tudtam, hogy neki is dolga volt: újabb nyomokat találtak, amelyek a bázisra betörő egyedhez vezettek.

Edwardra siklott át a gondolatom. Amikor tegnap megtudta, hogy Caspian már nem volt jelen az álmaimban, még riadtabbnak tűnt, mint amennyire én voltam az. Magát hibáztatta érte, ami nagy ostobaság volt, hisz elvégre nem lehetett volna sehogyan semmi köze hozzá. Én tudtam az igazságot, azaz éreztem: Caspian azért nincs már az álmaimban, mert valóságos. Valahogy kiszabadulhatott és megelevenedhetett, bár azt nem tudtam, hogy ez hogyan és mikor sikerülhetett neki. Egy biztos: kint volt és megmutatta magát. A kérdés már csak az volt, hogy mit akarhatott tőlem.

Csendesen eszegettem a pizzát, amikor léptekre lettem figyelmes. Azonnal körbe pásztáztam a tekintetemet a környéken, de senkit sem láttam. Már éppen elfordultam volna, arra hivatkozva, hogy csak képzelődtem, amikor megakadt a szemem egy árnyékon, amely a tőlem jobbra lévő fal mögül vetült előre. Felvontam a szemöldökömet. Egy ekkora árnyék csakis egy emberhez tartozhatott.

- Bújj elő, Caspian! – kiáltottam, s én magam is meglepődtem azon, hogy a hangom mennyire magabiztosan és lazán csengett. Pár pillanatig csak néma csöndben várakoztam, de aztán a fiú végre előbújt: kockás inget és barna nadrágot viselt, az ajkain pedig egy nagy, őszinte mosoly játszadozott. Sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint két nappal ezelőtt, biztosan volt azóta ideje összeszedni magát és a gondolatait.

- Tudod, hogy ki vagyok – ez kijelentés volt, nem kérdés, én pedig félve bólintottam, ahogyan egyre közelebb és közelebb lépett hozzám. Bizarr volt. Annyira bizarr és zavarbaejtő, hogy nem is tudtam hová tenni ezt az egészet. Hús-vér formában csevegni azzal az emberrel, aki ezidáig csak éjszaka a fejemben jelent meg, igencsak szokatlan dolognak bizonyult volna bárki életében, azt hiszem.

- A fiú az álmaimból – mondtam, mire megtorpant és bizonytalanul nézett rám. Láthatóan nagyon meglepte a kijelentésem, pedig nem volt semmilyen ellenszenv vagy bármi hasonló a hangomban. Sejtettem, hogy nem a hanglejtés, hanem sokkal inkább a tartalom volt az, ami arra késztette, hogy megálljon egy pillanatra. Ezt érdekesnek találtam.

- Hát csak ennyit tudsz? – kérdezte, s csalódottnak tűnt, én viszont bólintottam, nyugtázva az előbbi állításomat. Bevallom, megdöbbentett a kérdése, hiszen nem tudtam, hogy mit várt, mégis mi többet kellene tudnom.

Caspian végül mellém lépett, majd óvatosan dőlt neki a falnak, aminek én is támaszkodtam ezidáig. Körülbelül tíz centi távolságra voltunk egymástól, aminek valamiért örültem, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy kirázott volna a hideg, ha netán közelebb jött volna hozzám és a kezünk megint összeér, mint legutóbb. Azóta sem tudtam azt hová tenni.

Egy ideig vártam. Megint ő szólalt meg.

- Mit tudsz rólam? – kérdezte, majd félénken rám nézett. Már megint ott volt az a valami a tekintetében, amitől az az érzésem támadt, hogy Caspian a szövetségesem és nem az ellenségem. Valamiért itt volt, ez tény. Valami fontos miatt.