Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 13.🎃

Edward teljesen magába zuhant.

Az ablakülőkén helyet foglalva nézett ki az ablakon, a borongós eső fátyla mögül, miközben én, Alexa és Caspian csak csendesen ácsorogtunk mögötte. Megtörtént ismét. Újabb fájdalmak, újabb orrvérzés, újabb szellemek jelenléte egy vészjósló üzenet keretein belül és egy újabb, ismeretlen ember halála. Csak az utazás volt más: nem a múltba, hanem a jövőbe leshetett bele ezúttal Edward néhány pillanat erejéig és amit ott látott, az egyáltalán nem tetszett neki, olyannyira, hogy nem is akarta elárulni nekünk, hogy mi volt az.

Már lassan éjfél volt, körülbelül tíz perc lehetett még addig, s a légkör a szobában minden egyes múló percben csak egyre feszültebbé vált.

- Adrian jutott valamire a bájitallal? – suttogtam oda Alexának, mire a lány aprót bólintott.

- Be kell szereznie még egy összetevőt hozzá, de igen, nemsokára meglesz – mondta, s ettől kissé megnyugodtam.

Tudtam azt, hogy Adrian elég jól ért a bájitalkeveréshez. Hayden unszolására megkértem Gregoryt – aki amúgy egy technikai zseni –, hogy egy kicsit nézzen utána a fiúnak és hát elég sok mindent talált róla ezen kívül. Adrian értett például a csillagászathoz is, filozófia egyetemre járt, harmadéves volt jelenleg, csak egy évet halasztani kényszerült valami fontos kutatás miatt és nem mellesleg profi úszó és kosárlabdázó is volt. Egyszóval mindenféle szempontból nézve egy elég intelligens és talpraesett srácnak tűnt. De az az emlékkép, amin őt láttam, még mindig nem hagyott nyugodni, sőt, gyomorideget keltett bennem, ahányszor visszagondoltam rá. Még magamban sem mertem kimondani azt, hogy mi volt az első gondolatom a jelentését illetően.

- Még szerencse – suttogtam, majd megembereltem magam és odaléptem Eddiehez. Gyengéden megérintettem a vállát, ettől picit összerezzent, de nem szólt semmit. – Hayden és Max hamarosan itt lesznek – suttogtam neki. – Abbyt ahogyan kérted, nem értesítettem.

Edward aprót biccentett, majd észrevettem, ahogyan egy könnycsepp gördült végig az arcán. Átöleltem a vállát, mire megsimította a kézfejemet és erőteljesen felsóhajtott.

- Nem tudom, meddig bírom ezt még tovább, Riley – suttogta. – Embereket ölök meg. Egy szörnyeteg vagyok, egy gyilkos! – halkan beszélt, így csak én értettem, hogy mit mond, de minden egyes szava egyenlő volt egy gyomorszájba rúgással. És úgy tűnt, ez leállíthatatlan. – Jobb lett volna, ha halott maradok. Jobb szellem voltam, mint ember. Emberként csak bajkeverést okoztam, mindenkinek balszerencsét hoztam és a saját hülyeségem is vitt sírba. Közveszélyes vagyok, naiv és hülye, rettenetesen hülye, egy ostoba fajankó, nem érdemlem meg, hogy éljek. Nem érdemlek szeretetet, nem érdemlem meg Abbyt, sem a te barátságodat, meg Haydenét és Maxét és mindenki másét sem. Azt pedig ti nem érdemlitek meg, hogy egy ilyen giliszta miatt, mint amilyen én is vagyok, szenvedjetek! – csak úgy ontotta magából a szavakat, mint a vízfolyás. És egyáltalán nem tetszettek nekem ezek a sötét gondolatok. Mert ez már nem Eddie volt. Teljesen kifordult önmagából.

- Hagyd abba, Eddie, elég legyen! – tiltakoztam. – Amióta az életünkben vagy, nem rosszabb, hanem éppen, hogy minden sokkal, de sokkal jobb lett! Reményt hoztál Abby életébe, egy testvért és bizalmas személyt az enyémbe és egy nagyszerű barátot mindenkiébe. És nélküled nem győztem volna le sem az Árnyat, sem pedig a folyton gyötrő álmaimat. Te tartottad bennem a lelket, Eddie! Ott voltál nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire. Hezitálás nélkül. Nem ismerek nálad jobb embert és hidd már el, hogy neked itt a helyed! Itt, közöttünk. Velünk. Ez nem a te hibád, te nem tehetsz erről és nehogy egy percig is azt hidd, hogy egy szörnyeteg vagy. Nem vagy az! Csak áldozatául estél valami rossz ómennek, egy balul elsült dolognak, de Caspian éppen ezért van itt: azért, hogy megmentsen téged. Hogy esélyt adjon neked, mert még az univerzum is azt szeretné, hogy élj! Én pedig ígérem, hogy megteszek mindent azért, hogy ne szenvedj többé, hogy ne essen bántódásod és hogy újra a régi legyél. Mindent, Edward von Carter, érted? – szinte már üvöltöttem a szavakat és csak utólag vettem észre, hogy úgy bőgők, akár egy kisgyerek. De egyszerűen nem tudtam elviselni azt, amiket magáról mondott. Pont ő, akinek egyáltalán eszébe sem kellene, hogy jusson ilyesmi.

Edward meglepetésében elsírta magát és szorosan a vállamba fúrta az arcát. Perceken keresztül csak ömlöttek a könnyei megállíthatatlanul, nekem pedig egyre nehezebben sikerült levegőhöz jutnom. Mert őt ilyen állapotban látni teljes mértékben összetört engem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ide fogunk jutni. Jobban kellett volna vigyáznom rá.

Lassan elengedett, majd kért egy zsebkendőt, hogy letörölhesse a könnyeket az arcáról és kifújhassa az orrát. Látszott rajta, hogy egy kicsit megkönnyebbült, de a szomorúság nem tűnt el egy percre sem a szeméből. Megértettem őt. Ha a helyében lettem volna, én is szörnyetegként tekintettem volna önmagamra.

- Riley, kérdezhetek valamit? – szólalt meg ismét, mire bólintottam. – Szerinted tényleg van esély arra, hogy túléljem ezt? Hogy túléljem úgy, hogy közben ne okozzak senkinek fájdalmat többé? Mert most már örökké tovább kell élnem azzal a tudattal, hogy a rossz helyzetem két ártatlan emberéletbe került. Nem bírnék ki még egyet, akkor inkább meghalok! – fakadt ki ismét.

- Ha meghalnál, ugyanoda lyukadnánk ki – válaszolt helyettem Caspian. – Az Apokalipszis nem játék, nekem pedig ez az egyetlen és utolsó esélyem a Föld életben tartására. Ha most is meghalsz... azzal mindennek vége és akkor nem két életbe kerül majd, hanem mindenki életébe, egytől egyig. Meg kell őrizned a hidegvéred, Edward. A rosszulléteid nem holmi hülye játszmák, hanem nagyon komoly dolgok, de leküzdhetők. Én pedig éppen azért jöttem vissza, hogy segítsek. Azért, hogy élj és hogy végre megismerhesselek. Hogy a jövőben is részese legyél az életünknek, mert anyának igaza van: ott a helyed, mellettünk!

- A prófécia megjósolta az érkezésedet! – kiáltott fel hirtelen Alexa a következő pillanatban, mintha a világ legnagyobb felfedezésére jutott volna, mire mindannyian felé fordultunk.

- Hozzám beszélsz? – kérdezte Caspian, mire a lány heves bólintásba kezdett.

- Caspian Legendája – suttogta Alexa. – Olvastam róla a varázskönyvedben, Riley. Emlékszel, mit mutattál nekem? Hogy az utolsó lapba bele volt vésve egy vers, ezzel a címmel. És egész idáig nem tudtad, hogy mikor került oda és én is csak azt hittem, hogy valami jót művészkedtél egy bódultabb állapotodban, de nem. Megjósoltad Caspian érkezését! – magyarázta lelkesen, mire teljesen lesápadtam.

Alexának igaza volt. Ott lapult a vers a varázskönyvemben, a legutolsó oldalon, amiről semmit sem tudtam igazából. És erről én teljesen megfeledkeztem.

- Ments meg, Caspian – suttogtam el az utolsó sort, majd a fiúra néztem. Ez már több volt a soknál neki is és nekem is.

- Ez volt az utolsó szavad hozzám, mielőtt eltűntem volna az időben, anya – motyogta.

Lehetséges lett volna, hogy a jövőbeli énem jegyezte bele azokat a sorokat a könyvbe és valamilyen módon üzenni akart nekem vele?

Már éppen feltettem volna hangosan is a kérdést, amikor valami megzavart bennünket.

- Úristen, sejtettem, hogy csakis ti lehettek azok! – hallatszott egy ismerős hang a szobaajtóból, s a következő percben éjfélt ütött az óra.