Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 7.🎃

Tegnap és ma délelőtt is kerestük, de nem találtuk sehol Caspiant.

A délelőtti műszakomat követően Hayden megvárt a Starbucks előtt és azt mondta, hogy egy különleges helyre visz, tekintve az elmúlt napok sok-sok gyötrelmét, amivel meg kellett küzdenem. Igaza volt, szükségem volt a pihenésre, mert kezdtem egyre inkább olyan feszültté válni, mint tavaly ilyenkor – akkor úgy hiszem, nem telt el napom anélkül, hogy ne idegeskedtem volna valamin. Mondjuk ez érthető volt, hiszen felkészületlennek éreztem magamat a rám váró feladatra. Azóta is alig merem elhinni azt, hogy sikerült és hogy mennyi mindent kaptam és tapasztaltam mindeközben. Talán mindig halálos dolgokkal kellene szembenéznem ahhoz, hogy egy kis színt vigyek az életembe. Biztos, hogy meg vagyok átkozva.

Hayden a jó öreg, régi Ford Dodge-ába ültetett, amit a nyáron szépen átfestettünk élénkzöldre. Volt benne munka keményen, de minden másodpercét élveztük, s közben lehetőségem nyílt Hayden szüleit is megismerni, akik egy kis időt Mistburry Hillben töltöttek a roppant fontos munkahelyi ügyeik helyett. Jófejek és igazán intelligensek voltak, nem is csodáltam, hogy olyan rengeteg időt fordítottak a munkájukra. Hayden anyukája legalább ezerszer megköszönte nekem azt, hogy újra mosolyogni láthatta a fiát, s néha el-elpityergett boldogságában. Én és Hayden rengeteget segítettünk egymáson: nem csak ugyanazokon a démonokon osztozkodtunk, hanem ugyanúgy voltunk egymás lelki támaszai is. Ha tavaly nem ismertem volna meg őt, akkor biztos vagyok benne, hogy már régen halott lenne minden természetfeletti. Csakis Haydennek köszönhettem azt, hogy még életben voltam. Hogy életben voltunk.

Nem kocsikáztunk sokáig, csak az egyik közelben lévő dombra hajtottunk fel, ahonnan az egész várost be lehetett látni. Ugyan még világos volt, de már kezdtek az első halványnarancs csíkok is megjelenni az égbolton, ami azt jelezte, hogy szépen, lassan a Nap is nyugovóra fog térni. Hayden leállította az autót, majd lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót és kisegített. A hátsó ülések egyikéről egy hátizsákot meg egy pokrócot szedett elő, az autó mögé sétált és bemászott az annak rakodásra használt részére, beleterítette a pokrócot, majd kicipzározta a hátizsákot és egy termoszt, két bögrét és egy sütivel telepakolt műanyagdobozt szedett elő.

- Meginvitálhatlak szerény hajlékomba, Riley Addington? – kérdezte, majd megpaskolta a maga mellett lévő üres helyet. Elmosolyodtam azon, hogy mennyire édes, majd egy szempillantás alatt odabújtam mellé. A rakodó pont a város fele nézett, így tökéletesen romantikus hangulatban volt részünk.

- Tölthetek teát? – kérdezte, mire bólintottam és a fehér bögréért nyúltam, amelyet egy fekete fenyőfa díszitett. A kék bögre, amin egy fehér hold szerepelt, az a Haydené volt. Tudtam, hogy a teát és a sütit egyedül kell elfogyasztanom, hiszen ő csak és kizárólag vérrel tud táplálkozni, ezért is értékeltem a szokásosnál is jobban a gesztusát, hogy ennyit fáradozott miattam. Hiába, ha akartam sem tudtam volna jobb társat kívánni nála.

Egy ideig csak csendben iszogattunk – én teát, ő meg vért – és falánkságomnak hála a csokidarabkás süteménynek is több mint a fele elfogyott, aztán Hayden szólalt meg, egy igencsak aktuális témával.

- Mit gondolsz, Caspian tényleg a te fiad lenne? – érdeklődött, mire szomorú mosollyal néztem rá. Tudtam, hogy valójában nem erre volt kíváncsi, hanem sokkal inkább arra, hogy ő-e a fiú apja. Félve bólintottam.

- Igen. Azt hiszem egyre inkább elhiszem, hogy az. Nem is tudom... aggódom miatta. Alexának igaza volt, valahol biztosan elkóborolt most és ki tudja, hogy hol bujdosik előlem. Pedig szeretném látni őt, szeretnék beszélni vele és megtudni, hogy miért küldtem vissza ide. Mert kinézem magamból, hogy valóban én vagyok ebben a ludas – kuncogtam, annak ellenére, hogy semmi mulatságos nem volt ebben a helyzetben. De szerencsére Hayden is eleresztett egy mosolyt, így nem volt annyira kínos a helyzet.