Lakótársak

32.

Hugh

Január elseje van , délután 3:46 perc. Fogalmam sincs mikor és hogyan jöttem haza. A padlón fekszek cipő nélkül. A mellkasom fázik. A lábaim is hidegek. Mi történt?

- Basszus.... - fogom meg az épp kidurranni készülő koponyám. Belenézek a szekrényre szerelt tükörbe.

- Persze,hogy fáztam. - a tükör mutatja,hogy elég hiányosan vagyok öltözve. A farmerem megvan, viszont a pólóm eltűnt. A zoknim sincs sehol. - Hogy a francba kerültem én haza...? - gondolkodom hangosan ,miközben keresek egy fájdalomcsillapítót , bár ez sem nagyon megy a lassú mozdulatok miatt. Valahogy nem vagyok képes gyorsabban menni.

A csengő hangja kilyukasztja a dobhártyámat. Felveszem a kaputelefont és megkérdezem ki az.

- James vagyok. - nem kérdezek semmit, csak beengedem.

- Haver,nagyon durva volt este a buli. - nyit be a nappalinak tervezett apró szobába. 

Bosszús és kérdő tekintettel meredek rá. Nem értem miről hadovál. Lehet megöltem valakit vagy megdugtam egy csajt?

- Meg se kínálod a vendéged? - vigyorog rám. A konyha felé intek, szolgálja ki magát.

Felkel a kanapéról és elvánszorog a tűzhelyig. Minden baj nélkül megtalálja a kávéfőzőt és a belevaló őrleményt.

- Mesélj. - mondom anélkül, hogy ránéznék.

- Nem emlékszel mit rendeztél le a szórakozóhelyen? Semmire? - rázom a fejem, hátha ebből megérti. Mutatóujjamat a szám elé teszem , hogy kicsit halkabb legyen ,mert szétmegy a fejem.

- Először nem értettem, milyen halandzsát mondasz. Erre felálltál az asztalunkra és üvöltötted, hogy a szobatársad egy bérgyilkos. Egy pillanatra minden elhallgatott , de után csak röhögtünk, mire te bepipulva törni-zúzni kezdtél. - melengető illat csapja meg az orromat. Oldal pillantok és látom, ahogy a józanságot adó forró ital egy csészében landol, és a csészét nekem hozzák. - Nagyon durva voltál, haver. 

- De csak vicceltem és ... ennyi. Ez számít. - röhögök fel, mintha az egészet csak kitaláltam volna és semmi valós alapja nem lenne.

Pedig ha tudná az igazat...