Fogadásból

13. Rész

Avery szemszöge:

Percekig csak néztünk egymás szemébe, aztán közelebb hajolt, tettem pár lépést hátra felé, míg a hátam nem talkozott az épület szélén húzódó fallal, ami felett pár perccel ezelőtt a város délutáni arcát néztük.
Az égbolt, ami eddig tisztán tárta elénk a napsugarakat, most hirtelen sötét felhők asztalává vált egy kiadós vacsorához, mihez vizet kínálnak. Rendíthetetlenül száguldottak alá az esőcseppek, egyenesen a halál karmaiba vetve magukat. A tó vizét fodrokban árasztották el, így már nem csillant meg tükrén a fény.
Elmosolyodtam. Imádom az eső illatát, hallgatni, ahogy halkan kopog az ablak üvegén. Arcom felfelé fordítottam a fiú melegséget árasztó tenyerei között, de hamar vissza vezettem tekintetem az övébe, ami égette bőröm.
A másodpercek óráknak tűnve pörögtek. Két érzés között dúlt harc bennem, egy részem azt mondta távolodjak, túl közel van, a másik kíváncsi volt mi fog történni, ő győzött. Mélyen elvesztem tekintetében, tényleg nagyon közel volt, régen vert már a szívem ilyen heves tempóban, mintha most futottam volna le egy maratont, vagy kettőt. Megszűnt létezni minden körülöttünk. Elfelejtettem, hogy én elvileg utálom őt, kerülnöm kéne a közelségét, az agyam egyre inkább ezt sugallta, ám csendre intettem belső hangom, és az ösztöneimre hagyatkoztam.
Peter félve számra pillanatott, ám hamar vissza tért szememhez. Vártam.
Hogy mire azt magam sem tudom. És úgy tűnik már sosem fogom megtudni, ugyanis ekkor Peter idegesen verte kezét a falba, majd hátat fordítva otthagyott engem.
Némán néztem utána, míg a tetőtérre nyíló ajtó be nem zárult mögötte. Álltam ott, szétázva, és semmit nem értettem. Mi a fene volt ez? Komolyan hagytam volna, hogy megcsókoljon? Egyáltalán meg akart csókolni? Vagy miért csinálta? Megannyi kérdés közt nyugalmas gondolatnak nem maradt helye zaklatott elmémben. Arra a döntésre jutottam, hogy utána megyek, nem veszíthetek vele semmit.
A könyvtárban ült az egyik polcnak támasztva hátát. Mögötte álltam, ezért nem vett észre. Lassan felé indultam.
-Minden rendben? - kérdeztem miközben mellé csúsztam.
-Persze! Minden a legnagyobb rendben. Ne aggódj - ezzel fel akart állni, amit nem engedtem. Csuklója után nyúltam, hogy vissza húzhassam.
-Miért nem mondod el az igazat?
-Mert könnyebb hazudni, ha másnak ezt mondom, talán én is elhiszem, hogy rendben vagyok.
-De ha elfojtod a problémáidat, később kell velük szembe nézned, és minél tovább halogatod, annál nehezebb lesz.
-Talán igazad van. - mondta, mire megszorítottam a kezét, jelezve, bármit elmondhat - de lehet, hogy nem és idővel magától megoldódik minden - ezzel kikapta kezét az enyémből, és neki állt pakolgatni a könyveket.
-Miért vagy ilyen makacs? - csattantam fel.
-Nem vagyok az. - felelt higgadtan.
-De igen, az vagy! Arra kérsz, hogy bízzak benned, oké, megpróbálok, de ha nem mondasz el semmit, kitérsz a kérdéseim elől, tereled a témát, vagyis nem bízol bennem, akkor mit vársz? Őszintén, tényleg nem értelek.
-Akkor már ketten vagyunk, mert egy ideje én sem igazodok ki magamon.
-Nagyszerű! Lejárt az idő, asszem én megyek.
-Jó tessék, kérdezz amit akarsz. Válaszolok. Rajta! - meglepett hirtelen hangnem váltása. Gondolkodtam, rengeteg kérdés kavargott nyelvemen, de volt egy, amire különösen szerettem volna tudni a választ.
-Miért mondtad, hogy sajnos barátok vagyunk?
-Azt hagyjuk. Kérlek, bármi másra válaszolok, csak ne ezt.
-Mond el!
-Nem! - emelte fel a hangját.
-Látod, most is ezt csinálod! Így nem igazán tudok bízni benned. - megfordultam és elindultam a kijárat felé.
-Azért mert nem akarok a barátod lenni! - kiabált utánam, mire megfordultam.
-Remek! Senki nem is kért rá! Én sem akarok a barátod lenni! A délutánt pedig hagyjuk. Szia! - ezek után végleg sarkon fordultam figyelmen kívül hagyva a hozzám intézett szavait, amiket az elején még tisztán hallottam, aztán a távolság növekedése miatt egyre halkabbá vált, míg meg nem szűnt.
Elindultam a már csak apró vízcseppeket szitáló felhők alatt. Eléggé felhúzott. A tetőterasz, az érintése az arcomon, a közelsége, na akkor még jól éreztem magam. Aztán minden egy szemvillanás alatt el is romlott. Hova máshová is mehettem volna, ha nem a legjobb barátnőmhöz. Ő mindig megértett, és akit én utaltam, azt ő még jobban gyűlölte. Mindig egymás támaszai voltunk, amiért én nagyon hálás is voltam.
Csöngettem párszor. Végül mikor negyedszer készültem megnyomni a gombot, Ryan nyitott ajtót.