Fogadásból

9. Rész

Avery szemszöge:

-Ezt még nagyon megbánod kislány! - mondta, majd kezemet fejem felett összefogta, teljesen a falhoz préselt, hogy ne tudjak mozogni.
-Engedj el! - kezdtem üvöltözni, mire szabad kezét számra tapasztotta. Beleharaptam ujjába, ezért elkapta onnan.
-Harcias cica vagy te! Nem baj, izgalmasabb, ha be kell törni - undorító szavait mosoly kísérte.
-Segítség! - próbáltam újra kiabálni.
-Felesleges szivem, úgy sem hall meg senki. - mondta, majd neki esett nyakamnak. Igyekeztem eltolni magamtól, de túl erős volt hozzám képest még így ittasan is. Nem bírtam már mit csinálni, kínomban könnyek gyűltek szemembe.
-Nem hatnak meg a könnyek bogaram. - ekkor nyílt az ajtó, és belépett az a személy, akit a világon a legjobban utálok, most mégis úgy örültem neki, mint soha.
-Itt meg mi a jó isten fo..? Avery?
-Segíts.. kérlek - ennyit tudtam kinyögni. Torkom összeszorult a sírástól, levegőt nehezen kaptam. Bántam, hogy egyáltalán eljöttem ebbe a buliba, hogy hagytam magam rábeszélni egy ekkora baromságra.
Peter szemében düh, aggodalom?, idegesség ötvöződését láttam. Nem telt el 2 másodperc, máris mellettünk állt, behúzott egy akkorát a srácnak, hogy még nekem is fájt. Össze esett, az orrából folyt a vér, szája felszakadt. Már nem szorított a falhoz, így a földre csúsztam, és csak bámultam magam elé némán.
-Ha még egyszer, csak egy ujjal is hozzá érsz, vagy gondolsz rá én megtalállak és megöllek! Most pedig takarodj, és örülj, hogy ennyivel megúsztad! - az ismeretlen fiúnak nem kellett több "szép" kérés, úgy elhúzta a csíkot, vissza se nézett.
-Héjj - guggolt le elém - fel tudsz állni? - ránéztem, csak bólintással feleltem, mert megszólalni még nem voltam képes. Lassan próbáltam talpra állni, de lábaim remegtek, nem akartak megtartani, ami neki is feltűnt.
-Gyere - mondta, majd felkapott, mintha 5 kg lennék, és elindult velem kifelé. Nagy nehezen átverekedte magunkat a tomboló tömegen.
Mikor végre kiértünk, éreztem, ahogy tüdőm lassan ismét megtelik oxigénnel, a lüktetés is csillapodott a fejemben, leültünk a lépcsőre.
-Jobban vagy? - kérdezte egy idő után. -Igen, azt hiszem.
-Ugye nem bántott?
-Nem, de akart. Ha te nem..ha nem jössz be, akkor...
-Csssss, semmi baj - ölelt át és egy puszit adott fejemre. Meglepődtem, de hihetetlenül megnyugtatott. Egy percre el is felejtettem, hogy utálom őt, vagyis hogy utálnom kéne. Csakhogy egyre inkább nem ezt érzem. Karjait védelmezően fonta körém, mintha egy öleléssel a világ összes bajától megvédhetne. Lélegzetvételét a hajamban éreztem, mentolos illata nyugtatóként hatott rám.
-Mit kerestél a férfi mosdóban? - kérdezte kis idő elteltével.
-Larát, és azt hittem az a női - válaszoltam, mire csak egy bólintással reagált. Feszengve ültem karjai között, mikor kiabálás és kifelé igyekező emberek zavarták fel a csendet, ami ránk telepedett.
-Hova fut mindenki? - kérdeztem egy csajtól, aki viszonylag józannak tűnt.
-Jönnek a zsaruk, mert valakinél drogot találtak. Ha jót akartok magatoknak, ti is leléptek. - hadara el, aztán már el is tűnt szemünk elől.
-Menjünk - Peter tért észhez elsőként, és már húzni is kezdett maga után.
-Várj, mi lesz Larával és Ryannel?
-Együtt vannak, nem lesz bajuk.
-Biztos? - kérdeztem kétségekkel. -Teljesen. Ismerem Ryt, vigyáz a hugára. - kinyújtotta felém a kezét, amit ugyan bizonytalanul, de megfogtam, aztán már rohantunk is.
A rendőrautók szirénáit egyre tisztábban és hangosabban hallottam. Aztán észre vettem, mögöttünk jöttek.
-Peter, hátul!
-Basszus! Erre! Mássz fel! - mutatott a tűzlétrára, amit valószínűleg már évek óta nem használtak. Ebben a percben azonban még ez sem érdekelt, tettem amit mondott. Szorosan jött mögöttem, míg végül felértünk a tetőre.
-Oda be! - vonszolt be egy ajtón. Az épület belsejében találtuk magunkat. Sötét volt odabent, csak egy - két kijáratot jelző tábla világított halvány zöld fénnyel.
-Nézd! Egy lift. Menjünk le a földszintre, és várjuk meg ott amíg eltűnnek a rendőrök.
-Nem biztos, hogy működik. Keressünk inkább lépcsőt. - elindultunk egy irányba. Nemsokára meg is találtuk a lefelé vezető utat, csakhogy hiányoztak a lépcsőfokok. Fából készültek, némelyik félig lefelé lógott.
-Rossz ötlet volt, ezen biztos nem megyünk le. - mondta a mögöttem álló fiú.
-Akkor lift!
-Ha működő képes.
-Egy próbát megér.
Visszasétáltunk a fémajtók elé. Megnyomtam a gombot, mire kinyílt előttünk, mi pedig beszálltunk. Elindultunk lefelé, mikor a lift megállt.
-Mond, hogy nem!
-Asszem de. Beragadtunk - a fal mentén a földre csúsztam, kezeimmel átöleltem térdemet. Mélyeket lélegzetem, de a pánik egyre jobban eluralkodott rajtam.
-Nagyszerű! Eljöttünk egy idióta buliba, majdnem...majdnem megerőszaklotak, üldöztek a zsaruk, most meg beszorultunk ebbe a nyomorék liftbe! - bukott ki belőlem, aztán szavaimat nemsokára kibuggyanó könnycseppek követték - miért vagyok ilyen szerencsétlen?
-Avery! Nem lesz semmi baj. Kijutunk, megígérem. Ne sírj - mondta, és átölelt, a mai este folyamán már a jó ég tudja hányadszor - Annyira sajnálom!
-Mit? - kérdeztem értetlenül.
-Ha nem említem a bulit, ha nem hívlak el titeket, mindez nem történik meg veled. Ehelyett most otthon aludnál békésen, nyugalomban. Sajnálom Aves.
Újra ez a becenév. Senki sem szólított még így. Baj, ha kezdem megszokni?
-Nem haragszom, egyáltalán nem a te hibád, nem tehetsz róla! Amúgy még meg sem köszöntem.
-Ugyan mégis micsodát?
-Hogy jókor nyitottál be. Köszönöm.
-Ezt igazán nem kell megköszönnöd, örülök, hogy nem lett bajod - mondta, miközben szemembe lógó hajam a fülem mögé tűrte. Egy ideig még elidőzőtt szerte szét álló tincseimmel, aztán zavartan húzta vissza kezét.
-Bocs - szemével a padlót vizsgálta. Aranyos, mikor ennyire nyilvánvaló, hogy nem tudja mit csináljon. Vagyis mi? Dehogy aranyos! Avery! Ő Peter Reynolds!... Eszembe jutott az első találkozásunk 9.-ben. Szeptember 2-án (ugyanis első nap nem óhajtott befáradni). Mindenki megvolt őrülve érte. Bunkó volt, flegma, de irtó helyes, és azt el kell ismerni, most sem csúnya. Akaratom ellenére is mosoly kúszott számra.
-Mi az? - hallottam meg hangját, ami kirántott az emlékek közül.
-Semmi, csak elgondolkoztam.
-És min?
-Rajtad - ejtettem ki ezt az egy szót, aztán észbe kaptam - vagyis azon, hogy miért vagy most ilyen kedves. - szép mentés Avery! Először értetlenül nézett, aztán közelebb hajolt, amitől pulzusom hirtelen az egekbe szökött, a hideg végigfutott a hátamon, végül a fülembe súgta:
-Nem értem, én mindig az vagyok nem? - és vissza is tért az a nagyképű srác, akit ismerek.
-Már azt hittem, hogy elvesztetted az egód.
-Az lehetetlen királylány! - kacsintott, majd megint elhúzódott.
-Tudod, úgy tűnt kezdesz normális lenni, de tévesen reménykedtem benned.
-Szerintem így szeretsz.
-Nagyon vicces kedvedben vagy Reynolds, én szeretni téged? Mondjuk inkább azt - közelebb hajoltam hozzá, ajkaim már majdnem érintették az övét. Úgy döntöttem játszom vele kicsit. Éreztem, hogy gyorsabban veszi a levegőt - hogy utállak!
-Én meg gyűlöllek - mondta, aztán magához rántott és egy puszit adott a számra.
-Komolyan, már megint? - csattantam fel.
-Ne mond, hogy nem élvezed.
-Nem szokásom hazudni, úgyhogy de, el kell szomorítsalak, hogy nem élvezem.
-Nem szokásod hazudni, és nem is tudsz. Amúgy meg, megcsókoltalak volna, de azt tuti nem hagyod, úgyhogy igen, megint - kacsintott rám újból, majd távolabb ment.
-Hogy mit akartál?
-Semmit. Meg sem szólaltam.
-Mióta érdekel téged az, hogy egy lány nem hagyja, hogy megcsókold?
-Az első csókodnak különlegesnek kell lennie. Ez nem a megfelelő hely és idő.
-Honnan vagy te olyan biztos abban, hogy még nem csókolóztam senkivel? -Talán tévedek gyönyörűm? - itt akartam lezárni a beszélgetést, ezért nem válaszoltam.
-Nem vagyok gondolat olvasó, úgyhogy kinyithatnád azt a csinos kis szádat.
-Én meg nem vagyok hal, hogy tátogjak. Te meg inkább csukd be mostmár, kéne egy kis csend.
Kezeit megadóan felemelte, aztán elhallgatott. Egy ideig elvoltam gondolataimmal, aztán kezdtem nagyon unni magam.
-Hogyan jutunk ki innen? - kérdeztem, de válasz nem érkezett - mostmár beszélhetsz te barom!
-Ez most fájt. Nem rég még itt sírtál a karjaim közt, most meg lebarmozol. Amúgy meg nyugi, egyszerűbb lesz, mint gondolnád.
-Hallgatlak!
-Előtte meg kell ígérned, hogy nem akadsz ki.
-Tessék? Miért mit akarsz csinálni?
-Csak ígérd meg.
-Oké, de mond már! - hátsó zsebében kezdett kotorászni, aztán előhúzta a telefonját.
-Ne mondd azt, hogy egész idő alatt nálad volt!
-Nem mondom, te már kimondtad.
-Én megöllek, esküszöm, hogy megöllek! Eddig mi a jó büdös francért nem szóltál?
-Mert így egy kicsit kettesben lehettem veled anélkül, hogy menekülnél.
-Nem hiszem el! Te teljesen őrült vagy! Idióta! Add ide!
-Mit?
-A telefonodat, mégis mit? - teljesen ki voltam akadva. Kezembe nyomta a készüléket.
-Hogy van beírva Lara?
-Hívd Ryant.
-Jó! - kicsöng...

R: Peter! Hol a szarban vagytok?

A: neked is szia Ryan. Avery vagyok és segítenetek kéne.

R: várj. Mi van?

A: beragadtunk egy liftbe.

R: mi? Hol? Hogyan?

A: futottunk a zsaruk elől, bejöttünk egy régi házba, és megállt a lift. Nem tudom pontosan hol vagyunk. - mondtam, aztán Peter kikapta kezemből a telefont.

P: abban a házban vagyunk, ami mellett van az a bár, ahol a múltkor voltunk.

R: oké, sietünk.

P: kösz tesó - ezzel lerakta.

-Most nem szólsz hozzám? - kérdezte, mire elfordítottam a fejem - nem már Avery! Figyelj, sajnálom. Most jó?
-Nem. Idióta vagy Peter! Egy rohadt nagy idióta!
-Hát, kösz az elismerést, ezt most bóknak veszem. - a másik oldalamra fordultam, mikor megérezte, hogy valami nyom. Elkezdtem röhögni.
-Mi van? - kérdezte értetlenül.
-Ezt nem hiszem el - mutattam fel a telefonom, mire ő is nevetni kezdett.
-Szóval akkor nem csak én vagyok idióta.
-Vedd úgy, hogy nem szóltam.
-Ahogy óhajtja őfelsége. - lassan telt az idő, és mi vártunk. A lift egy kattanással megindult lefelé. Aztán kinyílt az ajtó.
-Av! - ugrott a nyakamba Lara.
-Szia - öleltem vissza.
-Köszönjük a segítséget - fogott kezet Peter a gondnokkal vagy kivel.
-Nincs mit, de máskor inkább ne másszanak be üzemképtelen liftekbe.
-Biztosíthatom, hogy nem fogunk - válaszoltam.

Hazafelé sétáltunk, a fiúk elől, mi Larával hátul.
-És mi történt?
-Beszorultunk a liftbe.
-Igen, ezt tudom, de odabent.
-Semmi.
-Semmi? Ne már! Nem ilyennek ismerem Petert.
-Nem volt semmi, beszélgettünk, már amennyire a veszekedést lehet annak nevezni.
-Figyelj, szerintem bejössz neki - súgta oda halkan.
-Persze, mint csukott ablakon a friss levegő, mi?
-Komolyan mondom.
-Én is. Ez lehetetlen. Lara, ő Peter Reynolds. Csak gondolj bele.
-Mi van velem? - basszus! Ez lehet hangos volt.
-Az ég világon semmi. - feleltem.
-Aves, Aves. Folyton a szemembe hazudsz. - beszélgetésünk ennyiben ki is merült. Idő közben a házunkhoz értünk.
-Maradsz éjszakára? - kérdeztem barátnőmtől.
-Ejjajj! De hirtelen változik a hozzám való viszonyulásod.
-Nem hozzád beszélek Peter.
-Semmi gond cica, fogsz te még kérni, hogy töltsem veled az éjszakát - kacsintott rám, amit csak egy szemforgatással díjaztam.
-Gyere - ragadtam meg barátnőm kezét - szia Ryan!