Fogadásból

22. Rész

"Avery szemszöge"

-Még 5 percetek van! - Ms. Lyen ma bal lábbal kelt, ezért úgy döntött megszivat minket egy jó kis történelem röpdogával az óra utolsó tíz percében. Gondolhatjátok tegnap mennyit készültem az órára, talán elég, ha annyit mondok az utolsó lecke címére sem emlékeztem, amit vettünk. Így aztán csengőszóra üres lapot nyomtam a tanár kezébe. Mondjuk, teljesen nem volt üres, a nevemet felírtam. A folyosón szokásos tömegnyomor alakult ki, mindenki sietett valahova. A szekrényemhez érve bepakoltam a cuccaim, majd kabátomat megfogva elindultam haza. Otthon jóformán semmit nem csináltam, tanultam, hiszen mindjárt félév, és még bőven akad javítani valóm.

"PÉNTEK"

Januárhoz képest ma egészen jó idő volt, úgyhogy suli után, egy bögre meleg teával a kezemben célba vettem a kerti pavilont. Mivel holnap szombat, nyugodtan élvezhettem a pihenést, semmi dolgom nem akadt.  Csak némán ültem, szemeimet lehunytam, arcomat a nap felé fordítottam. Kellemes borzongás járta be testemet. Mindez a szép idilli pillanat el is illant, mikor egy váratlan vendég hangja csendült fel mellőlem.
-Mit csinálsz Aves? - kérdezte, mintha bármi köze lenne hozzá.
-Szerinted? Fotoszintetizálok baszod! Vajon az emberek mit szoktak csinálni egy könyvel a kezükben? De te mégis mi a fenét keresel itt?
-Meg kéne beszélnünk ami történt... Izé, a csókot.
-Peter..
-Ne! Nem halogathatod az idők végeztéig! Egyszer muszáj lesz megbeszélnünk mi is volt ez, és mit jelentett! Az sem érdekel, ha te nem mondasz semmit, de én most azzal a szándékkal jöttem ide, hogy ha esik ha szakad, elmondom amit akarok! - leült mellém, a könyvet és a poharat kivette kezemből, majd folytatta - Aves, nem tudhatom te mit gondolsz erről az egész abszurd helyzetről, viszont nekem ki kell mondanom, mert nem bírom már tovább magamban tartani! A csókod... Szinte sokkolt, mintha az áram csapott volna belém. Először, mikor nem viszonoztad féltem, hogy elszúrtam a dolgot, de kérlek értsd meg, nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Ott volt a késztetés és képtelen voltam visszafogni magam. Olyan érzéseim voltak, amilyeneket ezelőtt még sosem tapasztaltam. Hazudnék, ha azt mondanám nem ijedtem meg, olyan volt mint a drog, pont ugyan úgy vágyom rá újra, mint arra vágytam.
-Te füveztél? - döbbentem meg, habár sejtettem, hogy próbálta már, mégis kicsit meglepett a felismerés.
-Igen, de nem ez a lényeg! Újra és újra akarom, most is - halkult el, s közben felemelte kezeit, aztán arcomra helyezte, és várt. Várt, de sejtésem sincs mire. Mit mondhatnék? Egyszerűen nem tudom mit is jelentett ez nekem. Hiába is próbálnám tagadni, hogy semmit, mert ez már rég túllépte a semmit határait...és ha nem semmi, akkor ez már valami kell, hogy legyen. Vettem egy mély levegőt, néhány másodpercig még gondolkodtam mit is tudnék mondani.

-Figyelj... Én is megcsókoltalak, szóval nem mondhatom azt, hogy nem éreztem semmit. Az hazugság lenne, ráadásul igazságtalan veled és magammal szemben is. Felesleges lenne próbálkozni azzal, hogy felejtsük el, mert minden egyes nap, akárhányszor csak meglátlak eszemben jutna. Úgyhogy nem tudom. Tényleg igazán elképzelésem sincs most mi legyen. Hiszen nem szabadna ezt éreznem!
-Mit? Mit érzel?
-Azt, hogy félek.
-Mitől? Nagyon remélem, hogy nem tőlem félsz, mert arra igazán nincs okod. Aves! Nézz rám! - tekintetem összekapcsoltam az övével - sosem lennék képes szándékosan ártani neked! Érted? Soha!
-Értem csak.. Nem akarok csalódni. Hiszen minden évben a kilencedikes lányok fele, ha nem több a te ágyadban végzi, vagy kanapédon..konyhapultodon, esteleg..mindegy! A lényeg így is érthető. Nem tudom, hogy változhattak meg így az érzéseim. Egyszerűen csak megtörtént, amitől mindig is tartottam, megkedveltelek.
-Ez olyan nagy baj?
-Nem csak..
-Mi van ha én is kedvellek?
-Nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna.
-Jó, és arra mit mondanál, ha most megkérdezném, hogy holnap eljönnél-e velem valahova?
-Ezt úgy érted..
-Úgy értem randira.