I'm Gonna Miss You, Daddy

4. fejezet

[Sophia]

Négy nap telt el azóta, hogy elszöktem, ez pont elég idő volt arra, hogy Samantha teljesen bekattanjon. Sose hittem volna, hogy körözni fognak. A rendőrök azt hajtogatták, hogy keresnek, hiszen egy eltűnt személy vagyok, én viszont ezt inkább úgy éltem meg, mintha egy körözött bűnöző lennék, aki megszökött a börtönből.

Evans jól tette, hogy még aznap este kidobta az ablakon a telefonomat. Mint később kiderült, valóban nyomkövető volt benne, ráadásul Samantha azt is tudta, mikor, mennyit beszéltem, és kivel. A zsaruk minden lehetséges házba bekopogtak, és házkutatási paranccsal végignézték az összes szobát, mindezt azért, hogy kézre kerítsenek. A televízió csak ettől volt hangos.

Samantha nagyon komolyan vette az ügyet, amit nem igazán értettem, hiszen végig úgy kezelt, akár egy háziállatot.

Csak ültem a menedék sötétített ablaküvege mellett, és figyeltem az utcán kóborló kiscicákat. Wolverhampton eme negyede nagyon kihaltnak tűnt. A srácok napközben keresgéltek, majd hosszú kerülővel érkeztek vissza ide. Sophia visszatért Londonba, hogy ott tartsa a frontot. Az össz társaságom azok a macskák voltak, akik a szemközti kukából próbáltak élelmet szerezni.

Nagyon vártam, hogy hazaérkezzenek a fiúk, mert olyankor szembesítettek mindazzal, amit kiderítettek. Például, hogy az új albumuk Harry botránya ellenére is sikeres, vagy, hogy Jones még életben van. Az utóbbi foglalkoztatott a legjobban, és a szívem mindig kihagyott egy dobbanást, ha meghallottam a nevét. Nagyon hiányzott.

Sok minden megváltozott a fél év során. Én változtam a legtöbbet. Joshsal és a többiekkel nagyon rég óta nem tartottam már a kapcsolatot, holott régebben mindent együtt csináltunk. Anyuék halála után rájöttem, hogy nem voltunk igazi barátok, mármint, egyikük sem keresett, és nem is vártam el tőlük, hogy belekeveredjenek az amúgy is érdekes életembe. Soha nem volt senkim, csak abban a hitben éltem le az életem első szakaszát, hogy van.

Naiv voltam, de már nem tartom magam annak, és szerintem ez nagy előrelépés. Tisztában vagyok az élet szar oldalának létezésével, tudom, hogy nem szabad mindenkiben bízni, ahogy azt is, hogy tiszta, felhőtlen boldogság nem létezik.

Lett egy pasim, a média szerint egy gyerekem, és egy új családom, sok nagybácsival. A feje tetejére állt a világom, mégis, most éreztem igazán, hogy teljes.

Rezzenéstelen, érzéketlen arccal figyeltem tovább a cicák harcát. Az első pár napot végigbőgtem, így, másfél hét után már nem volt mit kisírjak. Csak néztem ki az ablakon, és azon agyaltam, miért is történik mindez velünk.

A bejárati ajtó túloldalán két kopogásra, majd egy füttyszóra lettem figyelmes. Ez jelentette azt, hogy valamelyik fiú visszatért.

Gyorsan felálltam az ablaktól, majd pokróccal a hátamon kinyitottam az ajtót. Tom apró mosollyal az arcán lépett át a küszöbön. A parketta nyöszörgött a súlya alatt, ő viszont ezt figyelmen kívül hagyva huppant le a lakás egyetlen ágyára, ami az én alvóhelyem volt már egy ideje. Arckifejezéséből látható volt, hogy hírrel érkezett, azonban nem tudtam eldönteni, hogy a jó, avagy a rossz kategóriába sorolja-e azt.

- Megtaláltuk Asht – tért a tárgyra, ezt mindig is szerettem benne. – Bristolban van.

- Ez nagyszerű! – léptem közelebb Tomhoz. - Akkor menjünk, beszéljünk vele!

Tom úgy nézett rám, hogy tudtam, most fog jönni a rossz hír.

- Nem tehetünk elhamarkodott lépéseket – mondta felhúzott szemöldökkel. - Ash Bristolban van, ez igaz, viszont távoltartási végzéssel nem-igen juthatunk hozzá.