I'm Gonna Miss You, Daddy

15. fejezet

[ Sophia ]

Két és fél óra alatt Bristolba értünk. A kikötő a sötét, hideg éjszakában is tökéletes látványt nyújtott az ide érkező turistáknak, akik megállás nélkül örökítették meg a vizet és az azon ringatozó vitorlásokat.

A másik irányból a sima utakhoz színes házak párosultak, a több emeletes sárga, rózsaszín, illetve fehér épületek vidámságot adtak az ember lelkének, ahogy egymás mellett sorba álltak, tisztelegve az ott elhaladók előtt.

Még Shawn is megengedett magának egy kis turistáskodást, ahogy körbenézett az üres utcában.

- Szerinted hol lehet Ash?

- Először pihennünk kéne – javasoltam neki, ennek legnagyobb oka az volt, hogy a szememet alig bírtam nyitva tartani. Shawn nem örült a válaszomnak, mindenesetre nem állt le veszekedni. Látszott kócos haján és a fél arcán maradt gyűrődésen, hogy út közben ő is elszunyókált, ha csak egy kis időre is.

- És mit szeretnél, csövüljünk a híd alatt? – mutatott a közelben lévő átjáróra. – Vagy esetleg az egyik sarkon kérődzünk be az egyik alvó hontalan takarója alá?

- Nem kell ennyire bunkózni, már nem vagyunk Emma közelében! – intettem morcosan, ezzel egyidejűleg pedig indításra kényszerítettem a motort alattunk. – Elmegyünk egy fogadóba.

- Óvatosan kéne ezzel bánnunk – mondta Shawn, ahogy kezeivel átkarolta a derekamat. – A múltkor is megtaláltak minket. Világsztár vagyok, te pedig világceleb. Biztosan hallottak már rólunk.

- Azonban az én kinézetem felismerhetetlenné vált, legalább is nem erre számítanak. Ez nálunk előny.

Sóhajtottam egyet, ez azonban inkább volt a feladás utóhatása, mint a feszültségé. Shawnnak igaza volt, a sérüléseink sem lettek volna, ha nem kerülünk emberek közelébe.

- Még sosem voltam csöves. Szerinted olyan szar, mint amilyennek mondják?

- Remélem nem – fordultam be a híd alá, meggyőzve magam arról, hogy reményeimnek van igazság alapjuk.

Hamar kiderült, hogy rosszabb, mint amilyennek híresztelték. A szemét össze-vissza hevert a híd lábánál, a mocsok pedig sár formájában folytatódott. A víz sem volt tisztább a földnél; különböző konzervdobozok és egyéb, felismerhetetlen dolgok úszkáltak a felszínén. A szag pedig, ami a levegőben terjengett, rosszabb volt a trágyánál.

Ennek ellenére nem egy ember simult hozzá a falhoz a melegedés reményében. Egyikük sem méltóztatott arra, hogy ránk nézzen, arra sem volt erejük, hogy felemeljék a fejüket. Turkált, szakadt ruhákban és egy lepedőben várták a napfelkeltét, ami még órákra volt tőlünk.

- Ez szörnyű – kitágult szemmel emeltem kezemet a szám elé, – Ez borzalmas!

- Sophia, ideadnád az egyik pulóveremet a táskából? – kérdezte élettelen, sajnálkozó hangon Shawn. Ahogy felé fordultam, egy magabiztos fiút láttam, aki az érzéseit nehezen tudja magában tartani. Minden gondolata ki volt írva a homlokára. Az összeráncolt homloka, a szinte már könnyes tekintete, a résnyire nyílt ajka, mind azt súgták, hogy nehezen dolgozza fel azt, amit most lát.

- Sophia, a fölsőt – ismételte, ami kizökkentett a gondolataimból. Levettem a táskát a hátamról, és az első kezembe került pulóvert Shawn kezébe nyomtam.