I'm Gonna Miss You, Daddy

11. fejezet

[ Sophia ]

- Biztos vagy benne? – kérdeztem Emmától, nagyjából ezredjére, remélve, hogy nem lesz majd a válasza, de ahogy eddig, most sem így volt. A fekete görgősszéken ülve még a bútor is merevvé vált alattam, ezt pedig látszólag mindenki észrevette körülöttem. Shawn tekintete a tükörből látva felért egy középkori nő arcával, aki éppen kedvesének nézi végig a kivégzését.

- Em, egészen biztos vagy abban, hogy ez működni fog?

- Nincs más lehetőségünk – fordult Emma az aggódó fiúhoz. – Nálad talán nem működne, de Sophia csak egy átlagos tinédzser. Ha valaki, hát akkor Barbara el tudja fedni a világ elől.

Nem hittem benne. Akármennyire akartam, Emma meggyőződése, miszerint a külső változtatások segítenek majd a helyzetemen, nem nyugtatott meg. Shawn sem azért aggódott, hogy tovább üldöznek-e, inkább amiatt, hogy ennek nem lesznek-e következményei. Még mindig emberrablással vádolták őt, a megbízható emberek száma pedig folyamatosan csökkent, így nem lehettünk biztosak abban, hogy Barbarának eljár-e a szája. Éreztem, szinte biztos voltam benne, hogy Emma miatt aggódik. Nagyon nem akarta belekeverni őt ebbe.

- Csináljuk! – fújtam ki a bennmaradt levegőm, aztán behunytam a szememet. Barbara, aki eddig némán várta a beleegyezésem, most megfogta az ollóját, majd a szabad kezével végigsimított a már bekötött hajamon.

- Ne sokat! – kérleltem, szinte már könyörögve. Fájdalmas volt hallanom, ahogy az éles olló végigszántott a hajszálaimon, és még fájdalmasabb volt látnom a tükörből, ahogy a lófarkam ott marad a kezében.

Ezek után a kínzóbbnak már csak a várakozást lehetett nevezni. Legalább három óra eltelt, mire a festék rendesen befedte a barna hajamat, majd még fél, mire Barbara sikeresen fazonra vágta a megmaradt tincseimet. A hullámosan vállaimra omló, derekamat simogató barna fürtjeim eltűntek, a tükörben pedig egy rövid, szőke hajú, kék szemű lányt pillantottam meg.

- Azta! – ámuldozott Shawn, amikor ő is szemügyre vette a végeredményt. – Elképesztő!

- Köszönöm! – bólintott elégedetten Barbara, nem is törődve azzal, hogy tele volt hajszállal a fehér nadrágja, és festékes lett a könyöke. – Legalább öt évvel idősebbnek tűnik. Amennyiben nem mikroszkóppal nézik az emberek az utcán, vagy nem nyomulnak a képébe, senki sem fogja észrevenni.

- Tökéletes! – csapta össze a tenyerét Emma, majd közelebb jött, és végigszántott az immáron sima hajamon. – Gyönyörű vagy – mondta, én pedig meglepetten pillantottam a kék szemeibe. Gödröcskés mosolya Harryre emlékeztetett, aki határozottan ellenezte volna ezt az átalakulást, ez a gondolat pedig csak még feszültebbé tett.

Így hát válasz helyett egy apró mosolyt hintettem felé, leszegezve a tekintetemet. A téma továbbra is én voltam, amitől a gyomrom görcsbe rándult, és önkénytelenül is az ajkamba haraptam. Nem szerettem a középpontban lenni.

- Akkor... – kezdte végül Shawn egy sóhaj kíséretében. – Gondolom, a kórházig te vezetsz.

- Még szép, hogy én! – vágta rá egyből Emma, majd kikapta Shawn ép kezéből a kulcsokat. – Azt se tudom, ezek hogy kerültek hozzád!

- Mit is mondhatnék? Ügyes kezeim vannak.

- Na persze. - Míg én és Barbara figyeltük az előttünk lezajló jelenetet, Emma kiment a szobából, és nagy valószínűséggel a kocsi felé indult. Shawn morgott valamit az orra alatt, aztán követte a szőke hajú lányt.