I'm Gonna Miss You, Daddy

14. fejezet

[ Adam ]

- Köszönöm, hogy eljött! - üdvözöltem Ashleyt, aki épp az előbb libbent be a hotel puccos éttermébe. Minden erőmmel azon voltam, hogy a fiúk által adott tanácsoknak megfeleljek. Kihúzott tartás, felszegett áll, mosoly. Menni fog ez, Adam, nem olyan nehéz csajozni!

A hölgy nem is tudta, mi vár rá ezen az estén. Azzal tisztában volt, hogy valami oka volt annak, hogy elhívtam vacsorázni, mivel csak úgy tudtam erre rávenni, hogy közöltem vele, Sophiáról van szó. A haja furcsa mód ki volt engedve, így az a vállán pihent. A szemüvegét is otthon felejtette. Öltözéke kifinomult, de hivatalos volt, egyszerű fekete szoknya, valamint krémszínű blúz, nyakában egy gyöngysorral.

Ahogy oda ért hozzám, az elmém szegletéből azonnal elő is kaptam Tom első szabályát, miszerint mindig bókolni kell a nőknek, akkor is, ha nem tetszik az, amit látunk. Az ő szavaival élve, nem a ruha a fontos, hiszen a számunkra lényeges dolgok a rongyok alatt vannak.

- Gyönyörű vagy – böktem ki végül, mire Ashley magabiztosan elmosolyodott.

- Köszönöm. De ha jól tudom, ön nem randira, hanem üzleti megbeszélésre hívott. – Hát, vagyis ez sült ki belőle.

Evans terve ugyanis az volt, hogy bizalmat szerzek a sármommal Ashleynél, aki ennek hatására elmondja nekünk azt, amit tud, és mellénk áll a gyámügyi dolgokkal kapcsolatban. A telefonbeszélgetés vége viszont az lett, hogy ez a makacs nő nem volt hajlandó időt fecsérelni rám, amíg az nem a munkakörébe tartozott, így elmondtam, hogy Sophiáról van szó. Erről persze nem kellett tudniuk a fiúknak.

Ashley leült, úrihölgyi magatartással ölébe helyezte a szalvétát, majd a szemembe nézett. Besötétedett már, a tompított lámpafény és az asztalon pihent gyertyaláng volt az egyetlen világosítás a környezetünkben. Romantikus lett volna a hangulat, azonban Ashley úgy nézett rám, hogy még véletlenül se értsem félre a helyzetet.

- Gondolom nem azért foglalt elkülönített helyet, hogy levarázsolja rólam a bugyit. Azt mondta, hogy tud valamit Miss Garter eltűnési ügyében.

- Mondanám, hogy téved, és szeretném jobban megismerni magát, azonban igazat kell adjak önnek, másról van szó. Ugyanakkor felhívnám a figyelmét arra, hogy fogalmam sincs, merre van Sophia.

- Akkor meséljen! Miért hívott? - hátradőlt a székében, és mintha a tükörképe lennék, követtem a példáját. Behunytam egy pillanatra a szemem, majd mély levegőt vettem, mielőtt belefogtam volna. Tudtam, hogy nagy ára volt ennek a beszélgetésnek, ami akármikor kitudódhatott. Gyorsan és sikeresen kellett cselekednem.

- El akarom venni Samanthától Sophia gyámságát.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne - felelt komoran. Ökölbe szorult a kezem, a körmeimet vájtam a húsomba a válasz hallatán.

- Rács van az ablakán! Valószínűleg alig kap enni, és biztos vagyok benne, hogy szenved!

- Kéthetente meglátogatjuk a családot, és biztosíthatom afelől, hogy Mrs. Phell azt teszi, ami Sophiának a legjobb.

- Úgy gondolja? - összeráncoltam a szemöldököm, és a fogaim csikorgattam. Ez a nő nem komplett. – Ne haragudjon, de hogy lehet maga ennyire vak? Harrytől is simán elvette a gyámságot, pedig a legnagyobb bűne az volt, hogy szerette Sophiát! Samantha csak bántalmazza, és rosszul bánik vele! - Ashley nagy sóhajt engedett ki magából, szemét lesütötte, majd ivott egy korty vizet is, amit kisujjával tompítva visszatett a vörös abroszra.

- Nézze, Mr. McRell – emelte a tekintetét újból rám. – Samantha Phell pert indított, amit megnyert. Bizonyított tényekkel alátámasztotta, hogy Harry nem megfelelő egy gyerek felneveléséhez. Mivel bűnös múltja volt, börtönbe került.

- És ha én is szerzek bizonyítékokat? - meglepődött a kérdésemen, ami egyben ajánlat is volt a számára.

Ashley álla alá tette a kezét, mintha épp gondolkodna, összeráncolt homloka megerősítésként szolgált ebben az ügyben.

- Akkor pert indíthatna, de nem hiszem, hogy megnyerné, miután az aktájában az szerepel, hogy elrabolta a gyermeket, és hazudott a rendőrségnek, hogy magánál tarthassa – felelte végül, a terítőre téve egyik karját. - Ugyanez igaz a társaira is. Arról nem is beszélve, hogy Shawnt a mai napig nem találják, és Sophia is eltűnt. - Már épp mondtam volna valamit, amikor felemelte a kezét, és csendre intett. - Mr. McRell, őszinte leszek magával. Magam sem hiszem, hogy Sophia öngyilkossági merénylet miatt kényszerült rácsos ablakok mellett élvezni az anyjánál töltött első napokat, és nekem is vannak kérdéseim Mrs. Phell felé. Azonban meg van kötve a kezem. Szerezzen bizonyítékokat, egy hozzátartozót, akinek van esélye megszerezni a gyámságot, és utána hívjon fel. Többet nem tudok tenni.

- Hozzátartozót? – emeltem fel a szemöldökömet.

- Igen. Nénikét, keresztszülőt, akárkit.

- És mi a helyzet az apjával? – dőltem előre a székben. – Arról nem szól a fáma, hogy az apja halott lenne!

- Mrs. Phell papírokkal tudta bizonyítani az akkori szeretőjének halálát.

- És maga valóban elhiszi, hogy azok a papírok nem hamisítványok? – Ashley a szemembe nézett, én pedig biztos voltam benne, hogy egy eltökélt, pozitív szemléletű, küzdésre felkészült férfit lát maga előtt.

- Szerezzen bizonyítékot – ismételte, elterelve a figyelmemet a feltett kérdésről. – Ha ennyire bízik az igazában, kerítse elő az apát. Keresse meg, vegye rá a perre, és bizonyítsa be, hogy Mrs. Phell nem alkalmas a gyámságra.

- Így lesz – vágtam rá azonnal, felemelve a boros poharamat. – Erre iszok rá!

Ashley elmosolyodott, szeme sarkában megjelentek az évek során szerzett ráncai is. Meglepetésemre ő is a poharáért nyúlt, amit elismerően emelt fel a kedvemért.

- A sikereire! – mondta, majd kortyolt egyet a borából.