I'm Gonna Miss You, Daddy

5. fejezet

[Sophia]

Az asztal alatt vajon észrevesznek? Vagy a pincébe bújjak inkább?, kattogtak az agykerekeim, miután megláttam az ablakból, ahogy egy rendőrautó leparkol a ház elé. Ránéztem gyorsan az órára, délután három volt, vagyis hamarosan meg kellett érkezniük a fiúknak is. Nem tudtam, hogy ez mennyiben segít a helyzetemen, mindazonáltal csak erre a tényre támaszkodhattam.

Megszólalt a csengő, amit hangos kopogás követett.

- Sophia Marie Garter, nyissa ki az ajtót, tudjuk, hogy bent van! – megtorpantam, a szememet a bejáraton legeltettem, miközben nehézkesen vedtem a levegőt. Tudják? Mégis honnan?

- Nyissa ki!

Mély levegőt vettem, próbáltam kitalálni, mi legyen a következő lépés. Úgy beszéltük meg a fiúkkal, hogy értem jönnek ma hajnalban, és elmegyünk Ashhez tárgyalni, mégsem jöttek. Nagyon reméltem, hogy nem esett bajuk.

Remegő kezekkel bújtam a pult alá, a szívem majd kiszakadt a helyéről. Hangos csattanással rúgták be az ajtót, majd gyors léptekkel átnézték a helyiséget.

Két sáros bakancsot láttam meg magam előtt, még a levegő is bennem ragadt. Amikor egy fej is csatlakozott hozzá, tudtam, hogy végem.

- Brad, Carly, megtaláltam! - kiabált a háta mögé, majd felém nyújtotta a kezét.

- Ne félj, hazaviszünk.

- És ha nem akarok hazamenni? – A rendőrnek felszaladt a szemöldöke. Közben megjelent a többi is, az én torkomban pedig egyre nagyobb lett az a bizonyos gombóc.

- Ki hozott ide?

- Magamtól jöttem - hazudtam kapásból.

- Kié a ház? Az iratok szerint Jonathan Meller vette meg, ő hozott ide?

- Most mondtam, hogy magamtól jöttem! - ingerültebben válaszoltam a kelleténél, amit megtetéztem egy szemforgatással is. Karba tettem a kezemet, hogy ne lássák, ahogy ökölbe szorítom azt. - Nézzék, jogtalanul lecsukták húsz évre azt, aki a legfontosabb az életemben, és belekényszerítettek egy olyan helyzetbe, amit nem is akartam. Az, hogy nem múltam el tizennyolc, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok elég érett ahhoz, hogy saját és komoly döntéseket hozzak. Az a nő egy pénzéhes ribanc, aki eddig rám se bagózott. Nem akarok visszamenni! Dugjanak be egy árvaházba, hagyjanak itt, nem érdekel!

A rendőrök egymásra néztek. Carly, gondolom így hívták az egyetlen nőt, összeráncolta a szemöldökét. Mély sóhaj után rám vetették a tekintetüket.

- Gyere velünk. - Megragadták a csuklómat, majd elkezdtek a kocsijuk felé rángatni, hiába ellenkeztem.

- Nem megyek vissza! – kiabáltam, azonban ez sem segített, folyamatosan kaptam a megnyugtató mondatokat, hogy minden rendben lesz. Kapkodtam a fejem, próbáltam kitalálni, hogyan szökhetnék meg. Több terv is megszövődött a fejemben, majd amikor megláttam, hogy egy kicsit arrébb a srácok autója parkol, tudtam, hogy a legnehezebbel fogok kezdeni.

- Ígérjék meg, ha magukkal megyek, nem visznek oda vissza - suttogtam erőtlenül, mintha feladtam volna a harcot. Nem ráztam magam a rendőr markában, és nem néztem a szemükbe, csak lehajtottam a fejem, majd vártam a csodára. Carly és Brad is felfigyeltek a változásra, végül csendes szemezésük után a női tiszt szólalt meg. – Meg fogunk védeni, ígérem.