Romance On The Sixth »Minsung«

~four~

A Dokim már vagy két perce a fejét tenyereibe temetve . .szégyenkezett?  Úgy tűnt , ezt nem akarta hangosan kimondani.
Meg akartam fejteni a gondolatait. Érdekelt ez az ember. Törődni  akartam vele. Elcsesztem volna? Tulajdonképpen, ő olyan, mint a matek. Vagy egy kicseszett géniusz vagy, hogy megoldd, vagy retek elcseszted. Így éreztem magam én is. Mint aki a matek érettségi közben a megoldást  próbálja megfejteni. És nem érti. Hogy miképp lehet ezt a szart megoldani. Hogy mi a szám és a betű között a különbség.  Nem! Ne bízz meg benne ! Át fog verni...megszégyenít. Engedd el.
De ha a létezésem két legfőbb centruma különböző dolgok felé húz? Az agyam, ami a magány felé. És a szív , ami felé.

-Én sem bántam..-baszki! Elszóltam magam...
Észlelve, hogy erre felkapta a fejét, csak még jobban elvörösödtem, és kínomban az alsó ajkamat harapdáltam.

-Mit mondtál?- A fenébe ! Elcsesztem, ugye?

-S-semmit...-a hangom jóval magasabb hangszínben hallatta mondanivalóm, melyből sütött  a zavar, és a rákvörös fejem szimbolizálta szerencsétlen valóm.

-Pedig biztos vagyok benne, hogy mondtál valamit.-  lelki szemeim előtt láttam az arckifejezését ; oldalra döntött fejjel, összehúzott szemöldökkel nézett rám furcsán. A valós arckifejezését nem tudtam, hiszen  féltem attól, amit látok. Amit elképzeltem. Amitől féltem.

-Nem lényeges...- inkább oldalra szegeztem tekintetem, mint hogy a szemébe nézzek.

-Már egyszer megbeszéltük..mindennek van értelme. Az  egész a gyógyulásod érdekében történik.- magyarázta a Dokim heves gesztikulálások közepette.

-Tudom...-hajtottam le a fejem, mint egy ártatlan, bűnös gyermek.

-Bármi van, nyugodtan mondd el nekem. Azért vagyok, hogy mindig legyen valaki az életedben, akire támaszkodhatsz, és aki mindig meghallgat.Szóval ne félj elmondani, mi jár a fejedben. Én leszek az utolsó ember, aki el fog ítélni. - mondandója közben végig rajtam legeltette szemeit. Elgondolkodtam a mondanivalóján, és igaza volt. De mindig van egy vagy több viszont.   Jelenesetben a kételyek és gátlások. Már megint féltem , attól, ha túl  közel engedem magamhoz. Ha megun. Elhagy. Csak játéknak használ.
Várjunk..mire is használ ? JiSung, hülye vagy ! Biztos nem kedvel... Lépj túl !
De miért kell túllépnem ? És min ?! Nincs közöttünk semmi.. És nagyon mélyen ez elszomorít.
Miről beszélek?! Az agyadra ment a reggeli croissant, idióta. Vagy az érzések.. Már megint kezdődik.. Tényleg pszichológiai eset vagyok ! A hangok, amik a fejemben motoszkálnak. Amik meggátolnak. Mindenben.

-Igen! A hangok, a kételyek mind ugyan azt akarják! Hogy rájöjjek, nincs senkim! Ezért befolyásolnak, mert félnek. Jobban, mint én.- ezt hangosan mondtam ?! Igen, mivel a Doktorom  kissé összezavarodva  tekintett rám. Egy kicsit hallgatott, mintha gondolkozna. Majd megszólalt, amitől enyhén megugrottam:

-JiSungie..-itt tartott egy kis szünetet. Nem tudtam, mire számítsak,  szóval elkezdten gondolkozni az életemen , mielőtt ő is részt vett volna benne. Most jobb. Jobban vagyok, így  a teljes egyedüllét gondolatától is bekönnyeztem. -Semmi baj. Nem kell félned. Én mindig itt leszek neked.-fejezte be gondolatmenetét.

-Megígéri? - vezettem rá tekintetem kétkedően. Egy kevés mosolyt csalt az arcára , majd válaszolt.

-Ígérem. - ekkor felé nyújtottam a kisujjamat. Elsőre furcsán nézett rám, de aztán úgy tűnt , leesett neki.

-Kisujjeskü?- mosolyogtam rá bátortalanul.

-Kisujjeskü.- bátorítóan fűzte össze ujjainkat, és egy kicsit több ideig szorongatta. Nem bántam. Ezután felemelte tenyerét , és arccsontom elé tartotta. Mire várhat ?..  
Kisebb ideig, körülbelül három percig így maradtunk. A levegő mintha...megfagyott volna. Nem tudom, mire várt, de nem mertem megszólalni. Nem akartam ezt az idilli pillanatot megszakítani.

-JiSungie...Szabad?-kérdezte vegyes érzelmekkel arcán, mire fejemet oldalra döntve rászegeztem tekintetem. Igen. Akartam  válaszolni, de a kapucsengő meggátolt. Hyung sóhajtva - amolyan lemondóan- ejtette le maga mellé kezeit,majd az ajtó fele vette az irányt. Kulcsai csörömpölése után kitárta a bejárati ajtót .

-JiSung, itt van apukád.-hallottam Dokim hangját, majd a felém fordult Hyungomnak bólintottam egyet,jelezve, jövök. -Jöjjön be, kérem.-beszélt Orvos hyung édesapámhoz.

-JiSung, igyekezz..-hallottam édesapám kedvetlen hangját. Ez sosem jó jel. Inkább kaptam az irhám, és gyorsítottam tempómon. Mire odaértem, apu már az ajtón belül várakozott.

-Köszönjük,hogy segíteni próbál JiSungon..- alázkodott apu az orvos előtt lehajtott fejjel, amiatt sebezhetőnek tűnt. Tekintetét rám vezetve láttam, nincs túl jó napja. Mire felhúztam a cipőimet, a Doki válaszolt is.

-Semmiség.-féloldalas mosollyal közölte ezt, felém sandítva.-Végülis ez a munkám.-tette hozzá.

-Viszlát,Doki!- hajoltam meg,mert így tanította anyukám, majd kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva aput.

-Viszontlátásra, Doktor Lee.- távozott apukám is.

-Viszontlátásra, Mr. Han. Legközelebb jövőhéten várom JiSungot a rendelőben.-ez volt az utolsó beszédfoszlány, utána csak az ajtó csukódása hallatszódott. Vége.
Megtorpantam, bevártam aput, és együtt indultunk a kocsi felé. Beszállás után bekötöttem magam, és kérdezősködtem.

-Mi a baj, apu? Rossz napod volt?-faggattam ki. Nagyon úgy tűnt.

-Igen, eléggé. Az volt a legrosszabb része, amikor rájöttem, a FIAM ÉS ORVOSA KÖZÖTT VAN VALAMI!-elkerekedett szemekkel néztem rá. Bárcsak lenne..

-De, mi?Honnan veszed?!- nem állt össze a kép.

-Világhírű tudósok feltalálták az ablakot..-mormogta.
Az út további része csendben telt.