Romance On The Sixth »Minsung«

~ten~

Még mindig orvosom teste melegébe és szíve vad dobogásába burkolózva élveztem ki ezt a kis időt, elmenekülve a való világ szörnyűségei, és korlátozottságai elől.

-Jisungie...- szólított meg, mire még jobban magamhoz szorítottam, illetve jobban hozzáfurakodtam, feleszmélve a pillanatunkból, vigaszt keresve nála. - Kicsi, figyelj..Én.. Meg akarlak csókolni. De tudom, hogy nem szabad. -ezt hallva még fájdalmasabb volt.

-Meg akarsz csókolni?- szakadtam el tőle megdöbbenve, mire parányit biccentett.

-Minden egyes veled eltöltött perc egy szenvedés.  Vissza kell fognom magam, mert az orvosod vagyok. De az érzéseimnek kurvára nem tudok parancsolni. -ekkor szempárját inkább lefelé vezette, hogy még csak véletlen se legyen köztünk akár szemkontaktus sem. Nem szabad beleéljem magam bármibe is. Van egy határ, amit -érzem- hiába akarunk átlépni mindketten, nem tehetjük meg. El fogom érni! Csak azért is!

-Minho..- ejtettem ki nevét, mire mintha valami átjárta volna testét. Örülök, hogy így hatottam rá. -Kérlek...- fejeztem ki két szóban minden szándékomat és vágyamat.

-Mit kérsz?- ouch. Ez fájt. Értetlen tekintete láttán lehet, hogy nem volt egyértelmű számára. Inkább elfordítottam buksimat, majd egy igencsak határozott mozdulattal fogsorom rabjává ejtettem ajkaim. Dokim csak nyelt egy nagyobbat tettem láttán, majd úgy döntöttem, nyilvánvalóvá teszem számára akaratomat.

-Csókolj meg. - ismertettem vele kívánságomat, mire közelebb ült hozzám, majd a combomra simított. Na, azt, hogy nem hallotta és azért, vagy csak mert úgy akarta, nem tudom. Inkább - hogy tisztázzuk a helyzetet- megismételtem. -Csókolj meg kérlek...Minho..- könyörögtem neki egy kis részéért munkám gyümölcsének.

Lassan felé fordultam, majd pont leszarva, milyen határt készülök átlépni, és milyen törvényeket megszegni, no meg milyen nagy veszélybe sodrom Doki munkáját, készültem volna egy csókot lopni, de Doki gyorsan megnyalta ajkait, ezzel egy láncreakciót elindítva bennem, annyira, hogy még a levegőt is csak élesen tudtam beszívni, majd elpirultam kicsit, így lesütöttem szemeimet. 
Egész testemmel felé fordultam, immár készen állva beavatkozni szeretett Orvosom szívritmusába.  És ha nem  akarja?
Biztos ami biztos, még egy könyörgés belefér. De előtte támaszra leltem Doktorom combján, ő pedig a kézfejemen pihentette sajátját. Másik kezével hódpofámra simított, majd végighúzta ujját arcélemen, amitől a láncreakció még inkább kibontakozni kívánkozott. Erre ő elvigyorodott, majd közelebb furakodott arcával.

-Oppa..- szinte suttogtam Minho közvetlen ajkaira. -Kérlek..- 

Ismét közelebb férkőzött, engem pedig teljesen kikészített, hogy miért nem képes csak egy mozdulattal idejönni. Gyerünk már!  Fújtatok egyet, ahogy már tényleg kezd elegem lenni. Lee Minho, mégis milyen játékot űzöl icipici szívecskémmel?

Minho elgondolkodott, majd kesernyésen lehunyta szemeit. Remélem, tudja, hogy mindent neki köszönhetek..
Itt az idő! A bátorságot véve a tettek -és ajkai- mezejére léptem, azonban elfordította fejét, így a csóknak szánt szeretetbombám arcán talált megnyugvást puszi formájában.
Ennyi volt a lelkivilágomnak..

-Sajnálom, Jisungie..De nekünk ezt tényleg nem szabad..-látva a fájdalmat az arcán, még jobban megsebződtem.-  Sajnálom.. Utálom ezt a helyzetet, hogy nem lehet több köztünk orvosi kapcsolatnál. -fejezte be mondandóját szemeit le sem véve a talajról.
Felém fordította fejét, és az arcán tükröződő fájdalom mértékével nem tudtam mit kezdeni, csak düh formájában engedhettem ki.

-Tudod mit, Lee Minho?!- rivalltam rá, hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül.- Én akkor is el fogom érni, hogy megcsókolj. Mert tudom, hogy akarod!- végre kiadhattam magamból. Ahogy befejeztem, Minho kikerekedett szemeivel találkoztam. Nem csoda, nem az a fajta vagyok, akiből bárki is kinézi azt a hangsúlyt, amit sikerült belecsempésszek.