Romance On The Sixth »Minsung«

~seventeen~

Minho csókja mézédes, mintha a leggyönyörűbb bűn csöpögne ajkaimról, akárcsak a vétkekből lett méreg.
Sokan ezt a mérget bűntudatnak ismerik, én azonban cseppnyit sem érzek ebből. Semmit nem bántam meg.

Na most, a szituáció a következő: ő törölközőben ücsörög, én rendes alvósruhában, ráadásul az combjain. Miután előrébb csúsztam ölében, hirtelen félbeszakítja műveletünket egy mélyről jövő, rekedtes nyögéssel, amire felfigyelek, majd kissé kellemetlenül megszólal :

-M-mi az? - kérdezem őzike szemekkel. Nem számítottam erre a.. hangra.

-Jisungie... Kicsit rossz helyre ültél.. - lassan, jól artikulálva beszél. Először nem jövök rá, mire gondol.

-Huh?- kipirulok, amire ő egy kuncogással felel. - B-bocsi..

Elhatározom, hogy arrébb ülök, ám csak annyit mond :

-Nem baj. - azzal visszahúz előbbi fekvésembe. Mindketten feszültek vagyunk. - Le kéne kezelnem a sérüléseid.

Ettől kicsit elönt a szomorúság. Itt szeretnék maradni.

-Hadd maradjak még egy kicsit így, hyung..- fejemet válla és nyaka közé illesztem, ez mostanában igencsak aktív tett volt a részemről. Minho megremeg.

-Kicsi babám, nem szeretném, hogy elfertőződjenek a sérüléseid. - bordáimtól a  csípőmig simogat, ami nálam egy kisebb hidegrázást okoz.

-Rendben, hyung. - csak nekem akar jót. Lehámozom magamat róla, ő pedig elmegy valamerre, amit nem figyeltem, mert a most történteken filóztam.
Mintha.. hazataláltam volna.
Nem szabad elveszítenem!

Végül a fürdő felől tér vissza, egy elsősegély dobozzal.

-Kérlek... Vedd le a pólódat. - előttem guggol, én pedig zavaros gondolkodással (és vörös arccal)  eleget teszek kérésének.
Már átöltözött: egy szál alsóban guggol előttem.

A sebeimet lágyan kenegeti, majd ad rám kötést, miután a vágásaimat is lekezelte.

-Az apád egy vadállat. - Végigsimít combomon, újra feszült lesz. Felnéz szemeimbe. - Simán fel is jelenthetnéd testi bántalmazás miatt!

ouch, ez nekem is kényes téma.. Nem akarom a saját apám feljelenteni..

Ráadásul Minho ellen is emelhetnek vádat, amiért együtt van egy páciensével.

-Hyung!- szólok rá, mire abbahagyja a beszédet. Idegességem levezetése képpen végigvezetem ujjaimat Orvosom haján, egy sóhaj kíséretében. Ez őt is megnyugtatja. - A végén úgy intézné apám, hogy te gyere ki rosszabbul a szituációból, azt pedig nem akarom.

-De! - ellenkezik.

-Hyung, kérlek.. - szinte könyörgök neki, nincs kedvem nonszensz dolgokon vitázni. Ki akarom élvezni azt az időt, amit az eltűnt problémák hagytak hátra. Alsó ajkát gyötröm.

-Viszont nem akarom, hogy hazamenj. - arcomat kezei közé zárja, úgy néz a szemeimbe. Remélem, nem viccel! A tekintete nem árulkodó, úgy tűnik, komolyan mondja.

-Te vagy az otthonom, hyung. - vörös mókusképpel közlöm vele a tényt, mire egy széles mosolyt megejtve kezd csókolni.
Nem gyors, lassú. Minden idő a miénk. A problémák számunkra nem létező dolgok.
Vagy csak nem törődünk velük.
Lágy.

Közben azzal szórakozok, hogy a haját fellapátolom ujjaimra,  majd hagyom őket visszaesni.