Romance On The Sixth »Minsung«

~sixteen~

Még mindig itt álldogálunk, egymás karjai közt.

-Jisungie.- fogja tenyere közé mókusképemet Oppa -Igérd meg, hogy soha, de soha az életben nem teszel ilyesféle kísérletet, és mindig őszinte leszel velem. -egyenes, póker arc, érzelmes szemek.

-Megígérem.

-Kisujjeskü?- ahogy felém nyújtja kisujját, felidézi bennem az ismerkedésünk elején ugyan ezeket a szavakat.
A kép boldogságérzetként csap le rám, eufórikus érzést keltve bennem.

-Kisujjeskü.- fűzöm össze kisujjamat övével egy mosoly kíséretében.

----------
Orvosom lakásán isszuk a forrócsokit, nem törődve a kellemes időjárással. Komoly beszélgetéshez és durva történtekhez forró ital dukál.

-Kérlek, mondd el, mi miatt próbálkoztál. - könyörög nekem Minho, aki szokásosan kiválóan fest. Most nem szerelmesekként beszélgetünk, hanem mint doktor és páciens.

-Ha gondolod, egy párként is megbeszélhetjük. - unszol tovább.

-Minho..- kezdek bele.

-Igen?- csodálkozó tekintettel néz rám, miután végre valahára megszólaltam.

-Egyszer olvastam egy könyvet a pszichológiáról, amiben módszerek voltak.. Olvastam egy olyat, hogy a páciens leírta a baját.. Én is megtehetném? Képtelen vagyok  erről úgy beszélni, hogy a szemedbe nézzek.

-Rendben. - kicsit meghökkentnek látszott, de beleegyezett.

----------
Amíg Minho zuhanyzik, én elkezdtem a tapasztalataimat lefirkanatni, kihasználva azt, hogy nem kell a tekintetét magamon éreznem.

"Elegem volt.
Onnantól kezdve, hogy pszichológushoz járattak, mert más vagyok, keresztülhaladva édesanyám halálán, egészen apám tetteiig, végig féltem.
Magamtól.
Hogy mindig mindenki csak lenézett, ki lettem rekesztve.
Kérlek, drágám, a következő sorokat csak a saját felelősségedre olvasd!

-Mit gondolsz, Hova mész?- kezdte szokásos mantráját. - Elmenekülsz a felelősség elől, mi? Hogy volt képes anyád ekkora egy gyáva galantférget szülni... -Majd felém lépett. - Bárcsak meg se születtél volna. Egy hiba vagy, ami megvétózza a családunkat. Anyád is a szülés után halt meg. Miattad. - Még egy lépés, és a magánszférámnak annyi. -Te vagy a baj. - Azzal gyomorszájon üt, többször is. Már az üvegért nyúl, hogy szétzúzza a fejemen, amikor sikerül ellöknöm. Egyensúlyát veszti, a kanapéra érkezik. Feltápászkodik, és felém iramodik.
Egy pofon. Még egy.
Két ütés a hátamba. Még kettő.
Három szúrás a karomon.
Váll - egy.
Hajlat - kettő.
Ütőér a csuklómon - három.
És nem.
Nincs több.
Az artéria spriccelve vérzik, én pedig egyre homályosabban látok.

Mostmár látod, milyen elcseszett vagyok? "

Ennyit írtam. Ha érdekli más dolog is, azt már meg tudom neki mondani, de ezt még fel kell dolgozzam.

Minho dühös, ideges, és aggódónak is látszik.

-Kérlek, nyugodj le! Már vége van. - átölelem, majd ölébe ülök, és két tenyerem közé fogom helyes arcát.

-Jisungie..

-Igen? Menjek arrébb? Szakítani akarsz velem? Megértem...- rögtön a negatív dolgokra gondoltam, azonban visszaölelt, és annyit kérdezett :

-És nem féltél?

-Egyáltalán nem voltam senkise.
És amikor az ember senkise, akkor már nincs mitől félnie. - feleltem, azzal megcsókoltam életem szerelmét.