Romance On The Sixth »Minsung«

~six~

A csetepaté után vígan sétáltam apámmal a parkoló felè. Ő mondjuk annyira nem volt jókedvű, sokkal inkább lelombozódott.
Mindketten csendben voltunk, nem volt mit  átbeszéljünk.
Az autóhoz ülve szálltam volna be az anyósülésre, amikor apám intett, hogy ne üljek oda.
-Miért ne üljek Ide?- érdeklődtem.
-Mert saját apád helyett holmi "doktor" -ekkor idézőjeleket mutogatott a levegőben- mellett  álltál ki.
Megdöbbenve vettem tudomásul szavait. Igaz, hogy fájtak, mivel megromlani látszott az apa-fia kötelék köztünk, de az én Minhom-mal csak megerősödött.
Mielőtt beszálltam volna hátra, intettem egyet a minket - pontosabban engem - ablakból figyelő Minho-nak. Orvosom egy aprót mosolygott, aztán elhajtottunk.
Otthon éppen a szobámban rajoltam, mikor édesapám berontott az ajtón. Eléggé megijedtem, mivel nem kopogott.
-Baszdmeg! Megijedtem!- kiáltottam fel.- Minek van az a kibekúrt ajtó, ha ebben a telibevert házban senki nem tud kopogni?!- temettem fejem tenyereimbe.
-Te csak maradjál kussban! Inkább válaszolj. Buzi vagy, fiam?- mi a halál?!
Nem válaszoltam.
-KÉRDEZTELEK FIAM!- emelte fel hangját.
Mivel továbbra sem válaszoltam, kezdett annyira dühbe gurulni, hogy egy vázát tartott felém, jelezvén, nem hang idedobni.
Nincs válasz.
Nekem dobta, ám én rutinos mozdulattal kikerültem azt.
Gyorsan felkaptam a telefonom és némi pénzt, majd utamra indultam.
A sötétedésben  tétlenül bolyongtam Szöul utcáin. Nem tudtam, hova mehetnék.
Elkezdtem futni, hiszen nem akartam teljes sötétségben szerencsétlenkedni.
A Han folyó felè futottam. Emlékszem, gyermekkoromban mennyi időt töltöttem itt...
"Jisung, gyere! Mennünk kell. - szólt apám, majd engem felkapva nekirohant. Az egész család nevetett. "
Milyen jó is volt..
De nem csak szép emlékeim vannak ezzel a hellyel.
Az életem nagy részét itt töltöttem, ami azt jelenti, hogy a hibáim is itt nyugszanak. Ha embereket el tud vinni az áramlat, a hibáimat miért nem?!
"Hyung! Ne!- sírva fakadtam, ahogy láttam hyungnim utolsó kapálózásait, mielőtt a tenger a mélyébe rántotta volna. És az egész az én hibám."
Életem egyik legnagyobb hibája volt.
Még gyorsabban futok, próbálván megszabadulni kísértő emlékeimtől.
Ameddig merengek, észre sem veszem, hogy van valaki előttem, így nekiütődve esek vele együtt hanyatt.
Az általam megrontott személy gyengéden megfog, mialatt ülésbe helyezkedik. Ahogy felnézek a barna szempárba, zavarba jövök.
Csak most jöttem rá, hogy Minho-ssi  volt az áldozatom.
A tüdőm levegőért könyörög, ám ezt csak kis részletekben tudom számára nyújtani, hiszen nehezen kapok levegőt. Hogy a futás, vagy a doki miatt, azt nem tudom.
A szívem  vadul kapál, és valamiért érzem, nem csak az adrenalinlöket okozza.
- Mit keresel ilyenkor itt? - itt tart szünetet- Késő van már, Jisungie. Haza kéne menned.
-szelíd és lágy hangon beszél hozzám. Akkor miért érzem úgy, hogy nem akar itt tudni?
Végül válaszra méltatom.
-Nem akarok. - épphogy lehet hallani a hangomat, olyan halkan és motyogva mondtam. Még mindig nem nézek arcára.
-Miért nem akarsz? -folytatja  a Sherlockosdit.
-Nincs miért menjek.- közlöm egyszerűen.
-Baj Van?- hangja mostmár aggódóan csengett.
-Nincs...akkora.- az utolsó szónál épphogy megerőltetem hangszálaimat, nem csoda, ha nem hallotta.
-Biztos van. Mesélj.- ekkor felemelte államat.
Hallgatok.
-Miért érzem úgy, hogy nem akarsz itt tudni, Minho-ssi?
A megszólítás hallatára eláll a lélegzete is, majd azt követően egy mosoly díszíti helyes arcát.
Szemeim akaratlanul is ajkaira tévednek. Bárcsak..
-Ha nem akarsz hazamenni sem maradhatsz este az utcán. Gyere, menjünk hozzám. - von vállat, a nemtörődömet játszva. Pedig tudom, hogy nem hagyom hidegen.
Most jut csak el az agyamig, amit mondott. Elnyílt ajkakkal nézek fel rá, majd.....

Sziasztok! Hosszabb kihagyás után itt van az újabb rész! Remélem tetszik ❤