Romance On The Sixth »Minsung«

~fourteen~

Vígan ébredek Orvosom ölelésében, ezzel eszembe juttatva a tegnapot. Kíváncsi vagyok, mennyi az idő. Megnézném én az ő telefonján, de olyan békésen alszik, nem akarok átmászni felette. Az ötletet elvetve inkább elsétálok a konyháig, ahol megpillantom a telefonom. Nem tudom, mikor került oda, de mindegy is. Hétfő van, szóval két napja nem voltam otthon. Ahogy feloldom a készüléket, tíz nem fogadott hívást jelez, mind apámtól. Beparázok. Haza kell menjek. Kapóra jött az éppen lekecmergő Minho, aki félálomban csoszogott egy papucsban.
-Jó reggelt!- köszönt Minho, aki mosolyának utat engedve néz rám, ami bearanyozza a reggelemet, és ragályosnak bizonyul, ugyanis az én ajkaim is felfelé kanyarognak.
-Szia. Mennem kell sajna. - mindjárt lelombozódott.
-Rendben. Írj, ha hazaértél.
-Úgy lesz. -nem tudhatja meg a tervemet, így fanyar mosollyal vállába fúrom buksim, ezzel kiérdemelve egy ölelést.

Egy (vagy több) csók után mélyen belélegzett levegőmet kifújom, és elindulok haza.
A reggeli félhomályban, a harmattal eltelített susnyák között lopództam, nehogy megzavarjak akárcsak a jelenlétemmel is valakit.

------------------

Apám kocsija itt van, tehát még nem indult el. Valószínűleg a reggeli vodkáját kortyolgatja mohón.
Remegő kezekkel fordítom el kulcsomat a zárban, próbálva a lehető leghalkabban kivitelezni ezt.
Ahogy belépek az előszobába, apámat látom, a kanapén ülve. Jól sejtettem: alkoholt iszik.
Kinézete szokásosan hanyag, ezen már el sem csodálkoztam.
Tekintete üres, mintha észre sem venne. Az alkalmat kihasználva próbálok a szobámba jutni, ám végül észbe kap.

-Mit gondolsz, Hova mész?- kezdte szokásos mantráját. - Elmenekülsz a felelősség elől, mi? Hogy volt képes anyád ekkora egy gyáva galantférget szülni... -Majd felém lépett. - Bárcsak meg se születtél volna. Egy hiba vagy, ami megvétózza a családunkat. Anyád is a szülés után halt meg. Miattad. - Még egy lépés, és a magánszférámnak annyi. -Te vagy a baj. - Azzal gyomorszájon üt, többször is. Már az üvegért nyúl, hogy szétzúzza a fejemen, amikor sikerül ellöknöm. Egyensúlyát veszti, a kanapéra érkezik. Feltápászkodik, és felém iramodik.
Egy pofon. Még egy.
Két ütés a hátamba. Még kettő.
Három szúrás a karomon.
Váll - egy.
Hajlat - kettő.
Ütőér a csuklómon - három.
És nem.
Nincs több.
Az artéria spriccelve vérzik, én pedig egyre homályosabban látok.

Kirohanok a konyhába, majd egy konyharuhát a sebemre szorítva rohanok az emeletre.
Nincs mit bepakolnom, de akartam egy kegyelem látogatást itt, utoljára.
Az egész szoba összefolyik, nem tudom tisztán kivenni a dolgokat.

A hátsó kijáratot használom. Lemászok a létrán, majd a közeli pláza felé indulok.

Emberek tömkelegét kerülöm ki, és sűrű elnézést kérve cikázok célirányosan az épület felé.
Nem haragíthatok magamra senkit.
Nem hibázhatok.

A lépcsőn szaladok fel, egészen a hatodikig.
Rögtön a legszélére megyek, s egy pillanatig széttárt karokkal élvezem a csendet.
Döntő pillanat.
Nem..
Még nem.
Minho megérdemel egy utolsó üzenetet.
Előkapom telefonom, és írni kezdek.

"Szia, Doki!
Köszönöm szépen az együtt töltött időt, és a sok segítséget. Mindennél jobban szeretlek.
Nem te vagy az oka.
Én.
Nem bírom tovább ezt a....terrort.
Véget vetek neki.
Tudom, hogy te vagy az idősebb, de most nekem kell előbb mennem.
A túlvilágon találkozunk!
Továbbra is imádlak

Jisung"