C' Est la vie - Miraculous

12. Árulkodó foltok

Macska hanyatt vágódott és mélyről felszakadó sóhajjal temette az arcát a karja alá.

- Hogy én mekkora lúzer vagyok! - állapította meg magának. Fejében Plaggos kuncogás visszhangzott. Tisztában volt vele, hogy pont ez volt amire a kis társa gondolt, mielőtt a gyűrűbe kényszerítette őt.

- Biztos szóba sem fog állni velem ezek után.

Csalódottan pillantott oldalra, ahol a szemei megakadtak egy ruhakupacon. Elgondolkozva húzta el a száját. Fölült és szemügyre vette a kis méretű ruhadarabokat, amiket a lány dobott félre az előző este. Elsőre csak lányos, virágmintás és illatú ruhadarabok voltak, majd megállapította, hogy pasztellrózsaszín rövidnadrág és pántos fehér pizsamafelső van a kezei között.

- Plagg! Változtass vissza – szólt szomorúan. - Nincs ki elől rejtegetnem magam.

A kis fekete lény eltüntette a macskaszerelést a fiúról és kárörvendően vigyorodott el, ám annak az ábrázatát látva, inkább nem kívánt élcelődni vele.

- Néhány kérdés nem hagy nyugodni a talizmánokkal kapcsolatban.

-Mire gondolsz?

Adrien fázósan terítette meztelen felsőtestére a földön lévő pokrócot, és félretette a lány által ottfelejtett pizsamát.

- Hogy lehettünk mind a ketten csurom vizesek az átváltozás után? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem lehetne hülye kérdéseket feltenni reggeli után? Éhezve nehezebben fog az agyam.

Végszóra a fiú gyomra is megkordult, így egyet kellett értsen a társával. Fölállt és bólintott neki.

- Legyen, de ezt a beszélgetést mindenképp folytatni fogjuk.

- Pf... tőlem – hangzott a passzív válasz, mielőtt az ékszer újra magába zárta volna a kis fekete testet.

Katica üldözött vadként erőteljes ugrásokkal futott és ugrált végig a tetők gerincén, vízelvezetőkön és lapostetőkön keresztül az áhított szobájának a biztonságára vágyva. Először csak futott amerre látott, hogy az izmaiban tomboló tehetetlenséget ne érezze, később kénytelen volt meghatározni a helyzetét, hogy hazataláljon. A biztonság kedvéért néhány kört tett a házuk körül, megállt és kilesett egy kémény mögül, hogy megállapítsa senki nem követte, s a résnyire nyitott ablakán keresztül egy másodperc alatt ugrott és vetődött. Az ágyán landolva sebtében magára húzta a takaróját mielőtt a feszes ruhától megvált volna.

Piros villanás bukott elő a takaró alól, s a kwamija aggódóan nézte a takaró alatt rejtőző tinédzsert, aki halk pityergéssel adta a világ tudtára, hogy az egyébként is sérült lelke végképp összekuszálódott.

- Marinette... - próbálkozott apró barátja, de a szokásos pozitiv szövegekkel tudta, hogy most semmire nem menne. Odalibent a kackiás cica alakú párnához és leült rá.

- Tikki miért nem avatkoztál közbe? - kérdezte a takaró fáradtan, minden vádtól mentesen. A piros lény fáradtan sóhajtott. Az idők során sokszor kellett már efféle kérdésre válaszolnia.

- Nekem mindenkor támogantom kell Katicát, ám saját magától még én sem vagyok képes megvédeni őt.

Marinettenek emésztenie kellett a hallottakat. Szemeiből fáradt könnyek potyogtak a lepedőre.

- Az önpusztítás emberi tulajdonság – tette hozzá Tikki halkan. - Egyik Katica vagy Macska sem volt tévedhetetlen. Nem vagytok tökéletesek, de ez tesz titeket emberré.