C' Est la vie - Miraculous

19. Méjdéj méjdéj!

***

Marinette gondolkodás nélkül rohant be az első sikátorba, amit meglátott, vedlett át a piros szerelésébe, s lendült föl a háztetők magasságába, hogy az egymás mellett szorosan magasló házak tetején át fürgén siessen szeretett társa segítségére.

Gondolatai kuszává, összefüggéstelenné gabalyodtak elnehezült fejében. Mit keres Macska az Agreste házban? Mi történt vele? Vajon Adrien ott volt? Mi van, ha tényleg Adrien Halálfej, ahogy az már egyszer futólag felmerült benne? Lehetetlen, hiszen többször vált ő is támadások áldozatává.

Ha ... nem is... közvetlenül...

Jojó dobáló, ugró és szökkenő mozdulatai lelassultak, darabossá váltak, végül bizonytalanul és összezavarodva állt meg egy kiszögellésen.

Adrien soha nem volt áldozata, csak mellékszereplője a harcoknak. Jó-jó voltak pillanatok, amikor őt akarták elkapni, de soha nem állt vele szemben közvetlenül, mint ellenféllel. Jelenthet ez valamit?

– Van ennek bármi jelentősége? – kérdezte magától fennhangon merengve. Fölpillantott, maga előtt ott terpeszkedett a vaskos fallal körülvett Agreste villa. Már volt szerencséje a védelmi protokollt belülről átélnie, így nem lepte meg az ajtókat és ablakokat fedő vastag védőlemezelés. Tehát bajban voltak a bent lévők! Gondosan körbejáratva a tekintetét észrevette, hogy Adrien szobájának egyik ablakáról hiányzik ez a védelem, sőt az ablak is kitárva fogadta kíváncsi pillantásait.

– Olyan nincs, hogy ez nem csapda – csóválta meg a fejét gondterhelten, s eszébe jutott a társa. Mély lélegzetet vett, majd kifújta, és már libbent is a tetőről a nyitott ablak irányába, hogy egy jól irányzott szaltóval kiegészített ugrás keretén belül, puha landolással benn tudja magát az imént megfigyelt épületben.

Hangtalanul ért földet a fémlemezek által teljesen leárnyékolt szobában, s óvatosan kémlelt körbe. Dulakodás nyomaira utaltak a szétdobált könyvek, a kitépetten heverő lapok, s itt-ott sötét foltok tarkították a világos szőnyeget. A lány szíve a torkában dobogott a ráfagyott rémülettől.

– Hol van Adrien? – suttogta kétségbeesetten, s pillantása a hatalmas ágyra esett, amin egy alak feküdt mozdulatlanul. – Vajon Macska vagy Adrien? Vajon mi történt? Az ő bátor kandúrja sietett megvédeni az ő hercegét? Elviselhetetlen kín mardosna halálra, ha bármelyiküknek is baja esett – gondolta magában aggódón, s szemeit nem vette le a mozdulatlan árnyról.

– Te miért vagy itt? – kiáltott fel egyszerre meglepetten és kétségbeesetten a fiú a sötét szoba mélyéről, amikor meglátta az ablakában mocorgó alakot, aki halk – óvatos válasszal nyugtázta a feléje intézett kérdést.

– Segélykérést kaptam innen Macskától.

– Megmenteni jöttél, Bogaram? – lehelte alig hallhatóan a megfáradt, elhaló fiúhang, melyet a másik egyértelműen a szőke herceggel azonosított be. A mondata végét már-már meg sem hallotta. Katicabogár feldúltan huppant át a felborult kanapén, miközben óvatosságból újra körbekémlelt az elsötétített szobában. Egyszer- kétszer már járt Adrien szobájában, de túlontúl izgatott volt ahhoz, hogy megjegyezze a szobában lévő berendezést. Átkozta a pillanatot, mert a sötétben látás - logikus módon - Macskának az adott képessége. Holmi bogaraknak csak a sötétben tapogatózás jutott osztályrészül, így minden neszre fülelve tett néhány lépést a szoba belseje felé. Lassan kirajzolódott előtte néhány bútordarab, amiket sikeresen kikerült, mire hozzászokott a szeme a látási viszonyokhoz. Észrevette a falnál lévő méretes ágyat, s a támlának vetett háttal ülő alakot is végre képes volt kivenni. Már az első mondat után azonnal tudta, hogy Adrien van ott. A szíve hevesen dobogva ordította neki, hisz Macska biztosan valami szóviccel fogadta volna. Bizonytalanul nézett újra körbe, csapdát sejtve közelebb lépett. Az ágyon minden kétséget kizáróan Adrien ült, kezeit kétoldalt a feje mellett tartva nézett felé különös tekintettel.