C' Est la vie - Miraculous

21. Tikky

A férfi mérhetetlen megkönnyebbülést érzett.

Majdnem elérte a célját. Meghatódott, lelke elérzékenyült, s gyomra a várakozás izgalmától görcsösen rángatózott egyszerre. Ha minden jól megy, akkor végre újra megölelheti az üveg mögött őrzött törékeny testet. Ha semmi nem áll az útjába, akkor estére már egy családként ölelheti meg élete szerelmét és szerelmük gyümölcsét. Még azt is megbocsájtja neki, hogy annyi időn át ellene és a terve ellen dolgozott. Lehunyt szemmel mélyet lélegzett a csatorna áporodott dohos levegőjéből, de szemei előtt már csak a finálé lebegett földöntúli fénnyel, akárcsak az üvegkapszulában, a friss levegőt befecskendező gépezet párnázott vánkosán fekvő nő.

Halk szipogás, köhögés, nehéz légzés hangjai rántották vissza élénk álmaiból a férfit. Már- már szánta a kislányt, akitől elvette a fülbevalóját, de neki nagyobb szüksége volt az abban rejlő varázserőre. Ő nem hősködni akart vele, neki nem háztetőkön ugrálás volt a célja, hanem valami sokkal magasztosabb. Vissza akarta kapni az életét. Az életét, melyet egy Tibeti utazás szakított félbe kegyetlenül. Halkan felsóhajtott. Nemsokára vége ennek az egész rémálomnak. Szánakozva pillantott a földre, az ott heverő lányra. Pár perce megdöbbenve állapította meg, hogy egy fiatal lány szórakozott vele egész idő alatt. Jobban megnézve az elnyűtt farmert és a kötött pulóvert, amit viselt, még stílusa is volt. Haja pontosan ugyanolyan copfba volt kötve, mint Katicaként, s ez meglepte. Furcsák ezek a talizmánok. Egyeseknek teljesen más külsőt varázsolnak, míg másoknak csak a legkevesebb eltérést, s így sem lehet rájuk ismerni – merengett a dolgon, a saját fia átalakulására gondolva, s arra hogy még neki sem tűnt föl a hasonlóság. Arca megnyúlt, ahogy a lány fölnézett és kísértetiesen ismerős kék szemeit egyenesen neki szegezte. Vádlón, fájón, könnyekkel telve pihentette meg rajta, míg halkan szipogott még párat.

– Marinette Dupain Cheng – tátogta a férfi a nevet, amit hozzákapcsolt ahhoz a nagyon tehetségesnek gondolt félig kínai kislányhoz, aki tömegeket utasított maga mögé a pályázatain a kreativitásával.

– Ki van a koporsóban? – kérdezte szemtelenül a földre taszított iskoláslány, hogy legalább azzal tisztában legyen, hogy mire megy ki ez az egész rémálom, amiben legalább három embert súlyosan megsebesített. Halálfej megdermedt, s kínzóan lassan nézett végig a megalázottan földön fekvőre. Ajkát kinyitotta ugyan, de úgy tűnt, hosszan latolgatja a válaszát, végül hosszú sóhajjal kezdte a válaszadást. Hát legyen, elmondja, hogy miért áldozott föl mindent maga körül az átkozott talizmánok megszerzése érdekében.

– A napsugaram, az életem értelme – lehelte a bűzös csatornába a gondolatai végét, de a lány hallotta az elhaló mondatot. Valaki, aki Halálfejnek fontos?

Ekkor belé hasított az a gondolat, amiről már egyszer beszélgetett a mesterrel. Akkor a sértett önérzetével a pokolba kívánta Halálfejet, s az öreg kioktatta őt, hogy nem tudni mi vezérli őt. Nincs jó, nincs rossz, nincs monokróm átmenet, nincsenek gonoszok, ahogy angyali teremtmények sem léteznek. Csupán az emberi elme által kreált színskála van, amibe egyesek másokat bekategorizálnak a saját erkölcsi normáik szerint, és egy olyan lehetetlenül színes paletta van, amin mindenkinek egy saját színspektrum terül el. Csak vegyen egy absztrakt festményt, amit minden ember a maga lelkivilága szerint talál szépnek vagy csúnyának, felkavarónak, esetleg unalmasnak.

Hát lehet így bármit is hitelesen mérni?

– Ennyi? Egyetlen emberért áldozol föl mindenki mást? – gondolt a lány a sok áldozatra, azokra akiken az évek alatt segíteniük kellett. A szája sarkából szivárgó vér foltott hagyott elnyűtt kötött pulóverén, ahogy a kézfejével megtörölte azt. Felrémlett előtte rettegő, támadástól félő emberek arca, s a tulajdon szülei, nagyszülei is. Felvillant az ájult Adrien, az eltűnt Macska, Nathalie, Plagg. Fölült, megtörölte a szemeit, s megvetően mérte végig az előtte álló gonosztevőt. – Egy önző féreg vagy!