C' Est la vie - Miraculous

2. Összetört álmok

           

Adrien megdermedt.

Marinette nem mert a szemébe nézni. Pár másodpercnyi kínos csend után Adrien zavartan megdörzsölte a tarkóját a szabad kezével és ideges mosolyt eresztett meg. Halk sóhaja mindenképpen válasz volt a másik vallomására.

- Marinette. Te egy csodálatos lány vagy, de én szerelmes vagyok valakibe - suttogta a választ rekedten, alig hallhatóan.

A lány szinte hallotta összetörő lelkének szilánkjait csilingelve az iskola lépcsőire hullani. A mellkasát összepréselő erő megszűnt létezni és átadta helyét egy kongóan üres fájdalomnak. Nem is hallotta a második hozzá intézett mondatot, csak arra vágyott, hogy minél távolabb legyen tőle, a hangjától, az illatától, a látványától, az egész lényétől. Felszegte a fejét és kipréselt egy mosolyt , hogy biztosítsa a másikat a dolgok frankóbbak már nem is lehetnének. A nap süt, a madarak csicseregnek, az autók haladnak tovább, és senki nem veszi észre, hogy egy lélek törött darabokra azon a helyen, ahol egy copfos lány idegesen markolja a táskáját.

- Oh. Hát... akkor azt hiszem nem is tartalak fel tovább - szólt könnyednek szánt hanggal, és sebes léptekkel nekivágott a távolságot minél nagyobbra növelni közöttük. A csillagokig meg sem akart állni, de a csuklójára aggódó kéz bilincselődött szelíden.

- Nézd, én nagyon sajnálom, de ugye rendben leszel?

"Dehogy leszek rendben. Hogyan lennék? Hogy kérdezhetsz ekkora baromságot?"- hadarta a fejében egy elcsukló hang, arra összpontosítva, hogy a torkát fojtogató sírás kirobbanását elodázza. Halk nyüsszentéssel bólintott, s a kezét újra szabadnak érezvén futásnak eredt.

Végig futott a Rue de Saint Martinon, egészen a Saint Jaques parkig, ahol egy pillanatra megkapaszkodott a kékre mázolt kovácsoltvas kerítésben, hogy mélyeket lélegezhessen. A járókelők nem szóltak a ziháló lányhoz. A szomszédos Zara üzletből kijövő shoppingolók is csak egy pillantásra méltatták és tipegtek tovább a Rue de Rivolin, hogy reményük szerint még elcsípjenek néhány leárazást.

Remegő testtel lélegzett mélyet, majd kifújta. Magában halkan ezt ismételgette.

- Lélegezz Marinette, lélegezz! - S úgy is tett. Bármi is történt vele, a varázsszóval lassan mindig összeszedte magát annyira, hogy tovább tudjon menni. Lábai megremegtek. No nem a menekülésszerű távozása miatt.

- Nem volt ott semmi ""szerű"" határozottan menekülés volt, a hülye is látta - morogta, s fölpillantott. A lombok között megpillantotta a Saint Jaques torony csodálatos tornyának fehérlő falait. Összeszedte magát és besétált a parkba, hogy ledobja az egyik padra elnehezült porhüvelyét. Fáradtan húzta föl a térdeit, hogy azokat átkarolva és a fejét lehajtva privát menedéket hozhasson létre magának.

- Marinette? - szólalt meg tétován a kistáskájának a lakója. A szétpattintott fémcsatba kapaszkodva aggódva nézett föl partnerére.

- Hallhattad, másba szerelmes - sóhajtott megadóan, s maga sem tudta mikor kezdtek el potyogni  a könnyei. - Mit is képzeltem? Ő egy modell. Egy idol. Csinos lányok milliói rajonganak érte, persze, hogy másba szerelmes.

- Te is egy csinos lány vagy, ne add fel! - bíztatta a kis piros lény a tőle megszokott pozitív lelkesedésével. Marinette megrázta a fejét. Haja ívesen meglebbent a mozdulattól.

- Szánalmas vagyok, hogy azt hittem van esélyem - sírta a lány. A könnyek csak jöttek és jöttek megállíthatatlanul. Percekkel később már csak a válla rázkódott a néma fájdalomtól, s a levegőt is csak reszketegen tudta belélegezni.

-Jaj Tikki. Olyan mintha a mellkasomra ültek volna. Annyira fáj - hüppögte halkan, elcsukló hangon.

- Tudom, de kérlek ne keseredj el ennyire, különben te is célponttá változol.

Újabb percek teltek el , mire  lány  tudatáig eljutottak kis barátja szavai, és megpróbálta elfojtani a feltörő érzéseit. Sosem volt nehezebb dolga. Az elmúlt évek alatt felhalmozódott emlékek sokasága robogott át az agyán. Ezernyi kávéházban eltöltött kellemes házi feladat írás, vagy egymáshoz átruccanós, városnézős, Szajna parton fagylaltozós jelenet rémlett fel benne, amiket szinte minden esetben Aliya vagy Nino szervezkedésének köszönhetett.

- Menjünk haza Tikki . Nem akarok embereket látni.

Mondta, s lendületesen talpraszökkent, észre sem véve, hogy valamikor az őt érő sokk közepette teljesen megfeledkezett a táskájáról.

A pár saroknyira lévő pékségben dolgozó szüleinek épphogy csak futólag odaköszönt, váltottak pár szót és már ment is tovább, mielőtt kérdezősködni kezdtek volna a napja felől. Apukája kíváncsian emelkedett föl egy tisztításra váró dagasztócsésze pereme mellől és cinkos pillantást lövellt a kis családi üzlet eladóterében serénykedő felesége felé. Lányuk halovány árnyéka ugyan megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, ám a választ meg sem hallva lépkedett tova az emeletre. Édesapja ezidőtájt már csak az eszközök, a kelesztőkamra és a kemencék takarításával volt elfoglalva, amiket jól nevelt pékként mindig szigorúan maga végzett el. Édesanyja pedig maga is elboldogult a délutánra megritkuló forgalommal. Így teltek a dolgos hétköznapok, amikbe lányuk örömmel segített be, amikor szükség volt rá. A koraesti zárásig és az azt követő vacsoráig még várniuk kel, hogy kiderüljön a tinédzser lányuk  rossz hangulatának az oka.

Kicsit föntebb, az emeleten Marinette kimerülten vonszolta föl magát a padlásszobájába, hogy elhaló sóhajjal lehajtsa maga mögött a csapóajtót és végre újra utat engedhessen a könnyeinek.

- Ne sírj Marinette. Hidd el minden esőfelhőnek ezüst a szegélye.

           

Tikki kedvesen megsimította az összetört szívű lány arcát, s haszontalannak érezve magát tovalibbent , hogy ezzel is támogathassa sajgó sebeinek gyógyulását.