A Szent Márk Gimi✔

2. rész

Szeptember 4. (Kedd)

Reggel magamtól keltem ami nálam nagy teljesítmény. Kikeltem az ágyamból, és a szekrényemhez vánszorogtam. Kivettem a mai ruhámat ami egy kék haspólóból, egy térdnél szakadt farmerból és egy fekete Nike cipőből állt. Felkötöttem a hajamat, és tettem fel egy minimális sminket. Mikor késznek nyilvánítottam magamat, fogtam az egyszerű fekete táskámat, és a vállamra kapva lementem a konyhába. Apa lent kávézott.
- Jó reggelt, apa - köszöntem a reggel miatt kómás állapotban lévő apámnak.
- Neked is kincsem - nézett rám apa. A szüleim közül talán apa ért meg jobban. Talán.
- Milyen volt az első napod? - érdeklődött.
- Elment - vontam vállat. Apa ismét kortyolt a forró barna kávéjából, majd rám emelte a zöld szemeit.
- Ma este átjön a főnökünk vacsorázni. Szeretnénk ha...
- Ha én is jelen lennék, hogy eldicsekedhessetek a csodálatos lányotokkal aki a szülei elvárásainak megfelelően egy olyan iskolába jár amit a háta közepére se kívánt - forgattam a szemeimet.
- Leila! Viselkedj normálisan - szólt rám apa. Reggel a legkönnyebb őt feldühíteni.
- Megyek a pokolba - indultam az ajtó irányába.
- Legalább este legyél normális! - szólt utánam, de csak egy hangos ajtócsapódást kapott válaszul. Dühösen mentem a buszmegállóba, de aztán leesett, hogy ma nincs első órám. Haza nem akartam menni, ezért sétáltam egyet. A fülemben a Song on fire szólt a Nickelback-től. Lassan sétáltam a suli felé, közben halkan énekeltem a szöveget. Már majdnem a sulihoz értem, mikor valaki váratlanul megfogta a vállam. Ijedtemben felsikítottam, és felpofoztam... Levit.
- Auuu! Ez fájt! - fogta az arcát. Kiszedtem a fülemből a fülest, és eltettem, közben azon agyaltam, hogy hogyan kérjek tőle bocsánatot.
- Ne haragudj, de legközelebb talán szólj!
- Már vagy öt perce szólongattalak, de nem hallottad! Mindig maxon hallgatod?! - kérdezte még mindig az arcát fogva. - Mi lesz, ha egyszer ez miatt elcsap egy kocsi?! - tette hozzá dühösen. Engem meg ez meglepett. Eddig ő az első akit érdekel is, hogy mit csinálok, mert ugye a szüleimet nem érdekli, csak az, hogy milyen módon dicsekedhetnének velem. Szomorúan lesütöttem a szemeimet.
- Sajnálom. Tényleg - néztem fel rá lassan. A vonásai megenyhültek. Sóhajtva elfordította a fejét.
- Ne haragudj, Leila. Csak... ahj hagyjuk - indult be az épületbe. Értetlenül néztem utána. Valami nincs rendben vele. Lassan utána mentem. Egyenesen az egyik terembe ment. Kicsit olyan volt belülről, mintha olaszországban lenne az ember. Olasz tájképek lógtak a falakon, olasz írók idézetei és olasz nevezetességek.
- Tavaly újították fel ezt a termet - nézett rám Levi. Némán bólintottam. Leültem az utolsó előtti padsor harmadik padjába. Levi pedig mögém ült. Nagy volt a csend. Csak a légzésünket lehetett hallani, és ez engem idegesített.
- Mit szeretsz csinálni? - fordultam hátra Levihez.
- Ez most, hogy jött ide? - értetlenkedett. A tekintetemet drámaian a plafonnak szegeztem, majd ismét rá néztem.
- Csak megkérdeztem. Talán baj?
- Nem, csak megleptél - felelte, majd gondolkodni kezdett. Talán kicsit elmerülten figyeltem az arc vonásait, mert azt láttam, hogy vigyorogva figyel engem.
- Mi van?
- Semmi. Tulajdonképpen szeretek gitározni, deszkázni és régebben énekeltem - a mondat utolsó felét suttogta. Nem akartam bunkó lenni, így nem kérdeztem rá, hogy most miért nem. Pár perccel később megjött Albi és Patrik. Leültek Levi mellé, én pedig megfordultam. A zsebemből kihalásztam a fülhallgatómat, és azt nézegettem. „ Mi lesz, ha legközelebb ez miatt elcsap egy kocsi?! ” ez az egy mondat járt a fejemben. Aggódott. Vagy csak így nevelték a szülei.
- Szia, Leila - köszönt hirtelen Kamilla. Annyira megijedtem, hogy leestem a székről a fejemet "sikeresen" beverve.
- Jól vagy? - hajolt előre Levi.
- Aha, de miért van belőled kettő? - kérdeztem a két Levitől. Kamilla megfogta a karomat és felsegített. Kicsit elvesztettem az egyensúlyomat, de Dani elkapott.
- Azt hittem, hogy a táncosoknak jó az egyensúlyérzékük - mosolygott Dani.
- Nem vagy vicces - morogtam, majd lábra álltam. Csengetéskor bejött egy tanár.
- ¹Ciao! Antonio Rossi è il mio nome. Sono un insegnante di cultura italiana e italiana - mutatkozott be a tanár úr. Mivel az olasz megy szinte mindenkinek a legjobban (olaszul folyt a felvételi) így mindenki megértette. Az első órán bemutatkoztunk egymásnak. A szünetben Kamillával lementünk a büfébe. Kami egy kakaóscsigát vett, xixo-val én pedig egy sonkás szendvicset alma-görögdinnyés topjoy-jal. Visszamentünk a terembe, ahol elfogyasztottuk a vásárolt élelmet.
- Hé, táncos lány - szólt Dani.
- Igen? - fordultam felé kérdő tekintettel.
- Szeretsz? - kérdezte, mire félrenyeltem az üdítőt. Kami megveregette a hátamat.
- Nehm - köhögtem.
- Lényegtelen - legyintett.
- Csórni akartál az üdítőmből? - kérdeztem könnyes szemmel.
- Aha - nevetett. A következő óra biosz volt. Az ajtón egy negyvenes éveiben járó nő lépett be.
- Sziasztok, Baráth Bianka vagyok és én tanítom a biológiát - mutatkozott be a tanárnő. Mi is bemutatkoztunk neki, ami elvette az egész órát. A következő óra angol volt. A tanárunkat Matthew Taylor-nak hívják. És mint a neve is mutatja angol. Angol után dupla tesi jött. A három kilencediket külön tanár tanítja. Minket Kövesi Gabriella. Szimpatikus nő. Olasz órán belekezdtünk az alapokba. Az utolsó óra irodalom volt, Nógrádi Norbert tanár úrral. Kicsit szigorú, de nem vészes. Miután megszólalt a mai nap utolsó csengője, mindenki rohant haza, csak én kullogtam ráérősen. Semmi kedvem se volt korábban hazaérni. Minek? Tuti, hogy azzal nyaggatna anya, hogy mit vegyek fel, vagy hogyan viselkedjek. Semmi kedvem ehhez az egészhez. Ösztönösen a fülembe akartam dugni a fülhallgatómat, de aztán eszembe jutott, hogy mit mondott reggel Levi. Sóhajtva visszacsúsztattam a zsebembe. Oké, hogy nem igazán szívlelem a szüleimet, de attól még szeretném élvezni az életet.
- Szia - köszönt halkan Levi.
- Szia - néztem rá. Az arcomat szuggerálta.
- Baj van? - kérdezett végül rá. Csendben elmélkedtem arról, hogy honnan veszi, hogy van valami. Jó, volt bajom, de... miből jött volna rá?
- Nincs - vontam vállat.
- Nincs - ismételte meg a fiú.
- Mi vagy te papagáj?! - förmedtem rá kicsit ingerülten. Levi meglepetten pislogott a kirohanásomon.
- Mi a baj?
- Miért érdekelne téged, hogy mi van velem? Nem neked kéne aggódnod, hogy mi van velem! Nem neked kéne elpanaszolnom bármit is! Nem ismersz születésem óta! És nem is te sz@rsz le négy éve! - hadartam el dühösen, majd látva a sajnálkozó arcát megráztam a fejem.
- Nem tudsz rólam semmit - ezzel elindultam haza. Nem jött utánam. Nem is baj. De azon eléggé meglepődtem, hogy így megnyíltam valakinek. Egy idegennek. Egy osztálytársnak. Otthon alig léptem be a házba, anya rögtön a kezembe nyomta, hogy mit vegyek fel.
- Nyomás öltözz át - lökdösött fel a szobámba. Szemforgatva tettem amit kért. Vagy parancsolt. Részletkérdés. A ruhával úgy unblock nem volt semmi bajom, csak... najó annyi azért mégis volt, hogy miért kell egy rózsaszín habos térdig érő ruhát viselnem. Az öt évesek öltöznek fel így! Én nem vagyok hercegnős lány! Hétköznapokon nem vagyok az, ha a tánc miatt kell, az oké, mert nem ennyire hercegnős, mint ez. Este megjött a szüleim főnöke és a felesége. Végig jelen voltam a vacsorán. Udvariasan válaszoltam a kérdésekre (milyen a suli; fiúkkal, hogy állok; van-e már barátom). Alig vártam, hogy vége legyen.
- Leila, ha szeretnél felmehetsz - mosolygott rám kedvesen anya. Ilyenkor mindig kedves az egyszem kislányával. Magamban felkiáltottam, hogy „végre!”, de hangosan nem mondtam ki.
- Rendben, és köszönöm a vacsorát - álltam fel az asztaltól, és felmentem. A szobámban levettem a ruhámat, és elmentem tusolni. Jó érzés volt a forró víz alatt állni. Éreztem, ahogy megszabadulok szinte mindentől. Mikor végeztem felvettem a pizsamámat, és bementem a szobámba. Gyorsan bepakoltam holnapra, majd befeküdtem az ágyba. Lassan elnyomott az álom.

-----------------------------------------------------------

¹: Sziasztok! Antonio Rossi a nevem. Én vagyok az olasz kultúra és az olasz tanár.

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész!

By: M.