A suli menője /✓

20

Alexander Holder

Mérgesen szívtam bele a cigaretta mérgező, függőséget okozó szálába. Éreznem kellett, ahogy az anyag nyugtatni próbál. Hosszasan fújtam ki a füstöt, miközben az úton száguldó autókat bámultam.

Micsoda elbaszott élet. Apám sem keres, kosarat kaptam egy lánytól, vagyis a lánytól, ráadásul el kéne mondani otthon, hogy félévkor vagy 2 tantárgyból bukok. És még ez is itt van, hogy állandóan hazudni kell. A nagyanyám szemébe nem merek nézni, pedig folyamatosan Toriról érdeklődik.

Apropó Tori. Már semmit sem tudok. Egyszer teljesen kifordul magából, hátradobva a gátlásait és szabadon tudsz vele szállni. Máskor pedig eltaszít és folyton az egyességgel hozakodik elő. Jó, én voltam a barom annak idején, de nem gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha már nem is akarom elengedni. És ezzel a kettős helyzettel mindketten szívunk. Csak egyszerűen nem tudok bánni vele. Az érzéseivel. 

- Hát te? - szólal meg valaki jobb oldalamról. David didergett mellettem, zsebre dugott kézzel. Fején pedig az a sapka volt, amit Tori adott neki karácsonyra.

- Szép sapka - pillantottam rá röhögve. A fiú fújtatott egyet, majd ő is felnevetett.

 - Kösz. Depi van? - vágja le magát mellém, törökülésbe.

- Hogy? - fordultam felé kérdőn.

- Alex. Éjfélkor egy benzinkút falánál ülsz és bagózol... várj, te mióta szívsz, ilyet? - kapja ki a kezemből és a földre dobva, eltaposta cipőjével.

- Csak, néha-napja - rántok vállat - Amikor, úgy érzem szükségem van rá.

- Aha. Na, figyelj ide! Nem tudom, mi a szar van, de most már kezd elegem lenni belőle - fortyan fel hirtelen.

- Mi bajod van?

- Nevetségesek vagytok ti ketten! Esküszöm, már én ragadok zsebit, annyira könnyfakasztó a szenvedésetek.

- Na, jó. Elmondnád, mi a franc van, ha már, így elhordtál? - túrtam bele kínosan a hajamba.

- Miért lököd el mindig, majd húzod vissza magadhoz? Ha nem látnám, hogy nézel rá még azt hinném, hogy csak játszadozol vele. Alex, ő nem egy érzéketlen picsa. Igenis vannak érzései és szíve, amit ha összetörsz nem lesz ember, aki újra, össze tudná rakni neki. Ne szarakodj, mert mindketten sérültök. Legalábbis ő végleges - hadarta el. Elképedten meredtem magam elé, közben pedig az előbb hallottak próbáltam emészteni. Még, hogy én? De hát, ő maga akart barátzónát! Jó, mondjuk igaza is volt benne, de ne mindenki őt sajnálja már.

- David, ez nagyon nem, így van. Nem az én szemszögemből látod, hanem Toriéból. Karácsonykor ő kosarazott ki. Én hiába próbálok nyitni felé, ha ő nem engedi - tárom szét a karom idegesen.

- Jó, jó értem. De, akkor meséld már el mi van - lök oldalba, kíváncsian. Nagyot sóhajtottam, majd ismét megszólaltam.

- Mit akarsz hallani?

- Nem tudom. Legyünk lányok és pletyizzük ki magunkat, vagy bánom is én.

- Te beteg vagy - röhögök fel.

- Csak őszinte. Na, mesélj mi van Romeo? Vagy Don Juan? Melyik?

- Egyik se! - rázom meg a fejem - És semmi. Még, ha nyitni is próbálok felé, félek, hogy az én tempóm túl gyors lenne neki. Elveszíteni meg nem akarom. Nem arról van szó, hogy szerelmes vagyok, mer azt még, úgy igazán nem érzem. De vonzódom hozzá és tetszik hogy nem adja magát könnyen. Neki tudtam beszélni a szüleimről és mellette, olyan, mintha egy percre elfelejteném a gondjaim. Egyszóval...