A suli menője /✓

26

Hétfőn az iskola felé tartva Hannah próbálta meg bennünk tartani a lelket.

„Erősek vagytok! Nem olvadunk el, ha rájuk nézünk! Nincs szükség a fiúkra. Az istenért csak ne ájuljatok el!"

Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el folyamatosan száját, miközben hevesen mutogatott. Én igyekeztem mindent magamba szívni és meg is tartani. Erős vagyok. Nem fogok rögtön Alex karjaiba zuhanni. Nincs rá szükségem! És ezt addig mondogattam magamnak, míg el is hittem. Az elmélet egészen a bejáratig tartott ki. Ugyanis a dupla szárnyú ajtó előtt tanyázott a focicsapat. És persze most is ott volt. Felszabadultan nevetett, miközben beletúrt sötét hajába. Egyetlen zavaró tényező volt rajta. A nyakába csimpaszkodó pom - pom lány. És nem lökte le magáról. Hagyta hadd ölelje magához és hadd suttogjon a nyakára.

A lábam megremegett. Hannah kapta el a karom, miközben szitkozódott. Utáltam ezt az érzést. Hogy mással van. Hogy engem ez zavar. Hogy ennyi idő alatt elfelejtett.

„Kapd össze magad Victoria! Szánalmas vagy! Ne foglalkozz vele, csak húzd ki magad!"

Hannah kezét elengedve, megszorítva a táskám pántját, erőltettem mosolyt az arcomra és indultam a bejárat felé. Engem nem fog padlóra kényszeríteni egy fiú.

- Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor elhaladtam mellettük, de nem álltam meg, hanem a bejárathoz léptem. Nem álltam meg külön köszönteni. Nem vagyunk abban a helyzetben. Bár mondjuk a viselkedését sem értem. Kedves volt, törődő és mindig mellettem volt. Most pedig, mintha áttekerték volna a fogaskerekeket az agyában. Mintha minden, olyan lenne, mint a fogadás előtt. Sejtettem, hogy nem akar tőlem többet és a végén vissza fog térni a meg szokott mindennapjaihoz, amiben nem szerepelek, de reménykedtem, hogy ki tudtunk csiszolni egy, olyan kapcsolatot, hogy nem akar tőlem elszakadni. Úgy látszik hiába szerettem volna több lenni. Vagy csak a barátja lenni. Alexander Jack Holder nem az érzelmekről híres. Sosem volt és sosem lesz. Nem is értem mire számítottam. Hogy majd itt bevonulok az új szerelésemben, lenyűgözőm és újra minden, olyan lesz, mint egy hete? Lehetetlen. Gombóccal a torkomban csaptam be magam után a fémajtót és nekivetettem hátam. Egy kicseszett szerencsétlenség vagyok! Egy semmirekellő, aki nem érdemli meg, hogy bárki is támogassa.

- Kapd össze magad! – lépett mellém Tia. Mikor fejemet felemeltem kezeimből és felnéztem sötét íriszeiben elszántság csillogott – Kapd össze magad Victoria! Ne légy nevetséges! Egy ilyenért, így össze tudsz zuhanni? – mutatott a csukott kapura, pont oda, ahol áll. Már nyitottam volna a számat, amikor ismét megszólalt – Nem! Ugyan, úgy jártam, mint te. Hasonlóan – töprengett el – De nem mutatom ki mennyire megviselt. Nem szabad! Pláne nem előtte. Hadd lássa mit veszített. Hogy jobb vagy, mint ő valaha is lesz!

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – dörzsöltem meg a könyököm szomorúan.

- Mi nem igaz?! Rád nézek és elmegy az életkedvem! Hogy nézel ki? Mint a megrágott szar! Így léptél túl rajta? Így akarod megmutatni, hogy erős vagy? Nem, nem vagy az! Ezzel csak ezt mutatod. Hogy bári megsebezhet. És ebben a világban rászállnak a gyengékre. Nincs mindenki mellett valaki, hogy megvédje ettől. De melletted itt vannak. Többen is, és te mit választasz? A világfájdalmadat. És, ha ezt folytatod, nem állok melléd – húzta ki magát, majd kezét kiemelve kabátja zsebéből felém nyújtotta hosszú ujjait, amin megannyi gyűrű díszelgett – Csak akkor foghatod meg a kezem, ezzel megkapva a segítségem, ha nem fogod magad őrölni. Ha bármennyire is fáj, megpróbálsz nélküle boldog lenni. Élj nélküle – a mondat végére megemelte a hangját. Elképedve meredtem rá. A lány, aki eddig mindenkinek az életvidám és gyermeklélek oldalát mutatta, túlnőtt rajtam. Igaza van. Hasonlóan járt, de tartja magát. Valószínűleg szétszaggatja belülről, de nem dobja oda magát az éhező hiénáknak. Ő maga áll a vadállatokkal szemben és megmutatja, hogy képes elbírni velük. Elképesztő. De igaza van. Meddig akarom játszani a megbántott kislányt? Ideje, hogy a sarkamra álljak, bárki támasza nélkül.