A suli menője /✓

28

A sorok olvasása közben döbbentem rá, hogy mennyire is nem ismertem az érzéseit. Csak azt hajtogattam nekem mi nem jó. És sosem szólt közbe csak mosolyogva megnyugtatott. Nem vágott vissza, hogy neki rosszabb is lehet. Hallgatott, mert neki többet értek az én érzéseim, mint a sajátja. Szívtelennek érzem magam. Egy önimádó picsának. Fájt belegondolni mit érezhetett, mikor egy csomó szarságot a fejéhez vágtam. Jó, azért én is kaptam tőle, de a kettő nem ugyan az.

"És bármennyire is tagadni akartam, az elején vonzódtam hozzá, majd szép lassan megkedveltem és, mikor elveszítettem rájöttem, hogy ő számomra egy kincs volt. És, hogy valószínűleg behajítottam egy mély és sötét óceánba, ahonnan nem szerzem vissza."

Ez volt benne a kedvenc részem. Ez volt a kiváltó oka, hogy ismét könnyek peregtek le az arcomon. Hogy a szívem összefacsarodott és a lábaim megremegtek. Hisz ezt akartam. Hogy többnek gondoljon egy barátnál. És többnek gondol. Mennyi volt erre az esély? Semennyi. De most mégis az orrom előtt a bizonyíték és nem vagyok képes elhinni. Szeret engem. Alexander szeret. Ő engem. Hihetetlen és csodálatos egyszerre. Mintha a tűzijáték életre kapott volna és magasra szállva világítja be az eget.

- Megmondtam, hogy érdemes elolvasni - húzta diadalmas mosolyra a száját Mrs. Ollyson.

- Nem... nem is tudom mit mondjak... - suttogom elhalt hangon. 

- Kezdésnek egy köszönöm megteszi.

- Köszönöm - nevetek fel a könnyeimen keresztül.

- Menj és keresd meg Alexandert. Valószínűleg már ő is megértett egy-két dolgot - biccent a templom irányába, ahol valószínűleg Alexszel találkozott.

- De... nem tudom, mit mondhatnék neki...

- Talán az igazat. Kezd az elején - biztatott kedvesen.

- Maga, mióta, ilyen kedves velem? - csúszott ki a számon. Rögtön a szám elé kaptam a kezeimet. Ezt elintéztem. Segít nekem én meg bunkózok. Tipikus Tori.

- Victoria... Nem vagyok az a gonosz gnóm, mint, ahogy az iskolában terjed. Csak nem mindenki érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. De ez maradjon közöttünk. Nem valami jó hozzáállás tanárként - mosolyodik rám, mire életemben először boldogan vigyorodtam az osztályfőnökömre. Nem is szörnyű. Kár, hogy erre az utolsó 2 hónapra ébredek rá.

- Akkor én most... - utaltam arra, hogy nem akarok bunkó lenni, de mennem kéne megkeresni a fiút.

- El ne szúrjátok, amit eddig tökéletesen összehoztam! - fenyegetett meg az ujját felmutatva. Bólintottam egyet, pedig nem tudtam garantálni az állítását. Nem tudtam biztosítani, hogy meg tudunk mindent beszélni. 

Hátrálni kezdtem, majd megfordulva otthagytam Mrs. Ollyson-t. Később még meghálálhatom neki, ha jól jön össze. Most viszont az lebegett a szemem előtt, hogy megtaláljam Alexandert. 

Nem is kellett sokat keresnem, mivel pár lépés után szembe találtam magam vele. Kezébe hengerré gyűrt lapokat tartott, valószínűleg azokat, amiket én írtam és adtam be. Zihált miközben beletúrt kissé szanaszét álló hajába. Engem keresett. Viszont érzelmet nem érzékeltem rajta. Semleges. A szám sarka rögtön lefelé konyult, mikor rájöttem őt valószínűleg nem hatották meg soraim. Pedig mindent beleadtam. Belevittem a lelkem, az érzéseim, az egész lényem.

Nem éreztem késznek magam arra, hogy elé álljak. A bátorságom elszállt, a kezeimmel magam előtt szorítottam mellkasomhoz az így is összehajtogatott, szamárfüles beadandót. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam lereagálni, mikor előttem állt. Itt volt előttem és én hiába nyújtottam felé mindkét kezem. Alakja távolodott, elnyelte a sötét, sűrű, émelyítő köd, ahonnan talán soha többé nem tudom kiszedni. Kényszerítettem magam rá, hogy meginduljak felé, hogy elkezdjek beszélgetni vele, hogy arcon csaphassam, hogy az arcába ordíthassam, hogy szeretem. De a végtagjaim nem, így gondolták. A fiú is vacillált. Azt várta én tegyem meg az első lépést, de mivel nem mozdultam, nagyot sóhajtott, majd nagy léptekkel elindult felém. Ijedtségemben, majdnem elszaladtam. Csak akkor az ofőm tényleg magával visz a pokolba, mert elrontottam a "tökéletes tervét".