Someone | ✓

13. rész

Carol tévedett. Nem voltam dühös, nem kellett nyugtató, és még csak behúzni sem akartam ennek az Emmet fazonnak, akárki is legyen az. Egyszerűen csak mérhetetlenül csalódott voltam, és már előre szorongtam attól, hogy mi lesz holnap, amikor az egész iskola árgus szemekkel fogja lesni a napom minden pillanatát. És hogy beszélnem kell Vele. Ez már szinte elkerülhetetlen. Tisztáznom kell magamat, és Luke-ot is, hiszen az amit mások "szerelemmel túlfütőtt ölelés"-nek gondolnak, valójában csak egy jóleső baráti gesztus volt. De ami minden közül a legjobban foglalkoztatott, hogy vajon ki lehetett az, aki olyan gerinctelen, és alattomos, hogy azt állítja, hogy "kéz a kézben távoztunk". Ugyanis ilyesmiről szó sem volt, sőt. Esküszöm, őrület ez az iskola. Az egyik végében történik valami, és alig tíz perccel később már a másik vége is erről beszél, természetesen teljesen kiszínezve, és valóságalap nélkül. Mint valami idős nénik szövetkezete, akik tinédzser bőrbe bújva vadásszák a szaftos pletykákat.

Másnap tiszta görcsben volt a gyomrom, és minden lépéssel amit megtettem fokozódott a pulzusszámom. Mire beértem az iskolába legalább százan megbámultak, ezek minimum fele összesúgott a hátam mögött, a másik fele meg leplezetlenül utánam üvöltötte a véleményét, ami általában a "ribanc" és "kurva" szavak, és egyéb megfogalmazásaik voltak. Mondhatom jól indult a reggelem, és ehhez képest hol volt még a nap vége...

Éppen földrajz órán ültem kedvenc tanárommal, aki csak úgy csikorgatta a krétát a táblán, mikor recsegve, ropogva ugyan, de elindult a hangosbemondó.

- Kérem azonnal jelentkezzen az igazgatói irodában Emmet Hellbrook, Adam Bowman, Luke Johnson és Halsey Clark. Köszönöm, vége - hallgatott el az igazgató, mire mindenki egy másodperc alatt rám emelte tekintetét, és gúnyos mosolyok villantak. Pillanatok alatt összekaptam a cuccom, és egy szó nélkül viharoztam ki a teremből, körül sem nézve. Nos, ez hiba volt, hiszen egy kemény mellkasnak ütközve elvesztettem az egyensúlyom. A kezemet megragadva rántott vissza az illető, akinek megcsapott az illata, és álmomból felkelve is megmondtam volna, ki is ő. Szégyenlősen pillantottam fel, és belemélyesztettem a szemem az ővéibe. A tekintetem lassan elkalandozott, a markáns, férfias vonalain, a kócos barna fürtjein, a hosszú orrán, és duzzadt rózsaszín ajkain. Legszívesebben azon nyomban rá vetettem volna magam, de törtöztetnem kellett az érzéseimet, így lassan elhúztam a kezem, és ismételten a szemeibe pillantottam.

- Kösz, hogy nem taknyoltam el miattad - motyogtan halkan, de mivel még mindig túlzottan közel álltam hozzá, simán meghallhatta, mert komoran bólintott egyet.

- Talán már nem emlékszel, de... - tudom ezzel mire célzott. Amikor legelőször találkoztunk, akkor is csak neki köszönhettem, hogy nem borultam el az egész folyosó szeme láttára.

Ez az átkozott magas sarkú! A francért kell ma cipős táncpróbát tartanunk. A csengő nyikorogva berregett meg, jelezve a szünet kezdetét és az óra végét. De a tanár csak nem akart elereszteni, és századszorra is elmagyarázta, hogy a csengő neki szól, és tovább diktálta az anyagot. Na, vajon miért nem szeretem a földrajzot? Végre valahára el harsongta a leckét is, mire gyorsan összepakoltam, és köd előttem, köd utánam. A rohadt magas sarkúban futottam le a lépcsőn, aminek csak annyi értelme volt, hogy pillanatokkal később megbotlottam, és majdnem elzakóztam. A megmentőm egy barna hajú srác volt, kedves mosollyal az arcán, és szórakozottan pillantott rám.

- Talán egy kicsit laposabb sarkú cipőt kellett volna választanod - suttogta, majd végre lerakott a földre.

- Mond ezt a tánctanárnak - kuncogtam fel, és enyhe pír szökött az arcomra. Mi van velem? Miért pirultam el?

- A tornaterem felé megyek órára, úgyhogy ha gondolod szívesen elkísérlek - kacsintott a srác, majd felkapott a karjaiba.

- Hé! Tegyél le. Én nem egy csomag vagyok, akit cipelni kell. És nézd, van két használható lábam is. Majd megyek azzal - háborodtam fel, de azért a lelkem mélyen jól esett a lovagiasság, és egy kis részem sikítozott, amiért egy ilyen srác foglalkozott velem.

- Oké, te akartad - engedett el a srác, mire felsikítottam, és már vártam, hogy a fenekem találkozzon a padlóval, ám az utolsó pillanatban elkapott, így ez végül mégsem következett be. Azonnal a nyakába kapaszkodtam, mire megcsapott kellemes, fűszeres és férfias illata - Én is így gondoltam - sétált el velem egészen a tornateremig, majd kacsintva elköszönt, én pedig pirulva levettem a magas sarkút, és eldobtam a terem másik végébe.

- Sosem fogom elfelejteni - suttogtam az emlékektől túlfűtött hangon, de aztán megint koppant a szívem egyet a padlón, mikor eszembe jutott, hogy ez már csak a múlt, és az is marad. Gyorsan elfordultam, és elindultam az iroda felé, igyekeztem észrevétlenül letörölni a kibukkanó könnycseppet.