Someone | ✓

16. rész

Ma beszélek vele - határoztam el sokadjára is magamban a szavakat, egy sokadik szál elszívott cigaretta mellett. A francba, mindenkinek igaza van a környezetemben. Erről is le kéne szoknom, vagy aztán tényleg soha nem szerzem vissza Adam-et.

Oké, nyugi kislány minden rendben, maximum pofán röhög, és ezzel ki is nyilvánítja a véleményét. Végül is már így se jó a kapcsolatunk, nem oszt, nem szoroz egy újabb kosár, vagy pofára esés. Tétován, imbolygó léptekkel indultam úti célom felé, ami alig tíz méter távolság volt, mégis olyan messzinek hatott, hogy úgy éreztem sosem érek oda. Jó persze át kellett törnöm úgy ezer emberen, és egy kisebb csoporton is, de ez most nem lényeg, csak hogy végre oda értem.

- Sziasztok - köszöntem halkan, mindenkihez intézve a szavaimat, ugyanis Adam-en kívül még Henry és Erik is ott ácsorgott, illetve az aktuális barátnőik - mármint Henryé és Eriké - akik pont ugyan olyanok voltak, mint a többi. Gyönyörű, de buta libák, semmi több. Luke-ot sehol se láttam, sőt az elmúlt egy hónapban kifejezetten kevés időt töltött a fiúkkal.

- Halsey? Na téged is látni - köszönt Erik sajátos stílusában, de azért látttam rajta - mivel nagyon régóta ismerem - hogy mélyen, legbelül azért igazán örül, hogy ismét velük voltam. Sajnos az hogy Adam-mel összevesztünk, majd szakítottunk, egyenes arányosságban vezetett oda, hogy a fiúkkal se találkoztam, csak eleinte végül pedig ezek az összefutások teljesen elkoptak.

- Szia Halsey - nyújtotta felém a kezét Henry a kezét, és a szokásos fél percig tartó kéz kombinációinkkal köszöntünk egymásnak. Ez olyan Henry-Halsey dolog. A két H betűs tartson össze, meg ilyenek.

- Á, Halsey, szia - reagált végül Adam is, és nagy küszködések közepette felnézett a telefonjából, valami nagyon fontos dologból. Bár ha jól láttam SMS-t írt. Vajon kinek írta? És miért mosolygott ilyen bárgyún?

- Ja, tudod azt hiszem besz... - kezdtem bele, mire pofátlanul félbeszakított azzal, hogy felemelte a kezét, majd a folyosó irányába fordult, és elsétált egy-két lépést.

És abban a pillanatban, ahogy kicsit arrébb lépett megpillantottam a világon a leggyönyörűbb lányt, csodálatos mélykék, óceán szemekkel, hosszú fekete hajjal, ragyogó sminkben és sokkal drágább ruhákban közeledni, mint amennyi pénzem nekem valaha lesz. Ja, és akkor arról egy szót sem szóltam, hogy mell és fenék résznél egészen szépen gömbölyödött, és a szinte lehetetlenül karcsú derekát már inkább meg sem említettem.

Adam hihetetlenül elmosolyodott, majd a lány odarohant hozzá, és egyszerűen ráugrott. A lábait összekulcsolta a dereka körül, az ujjait belemélyesztette Adam hajába, majd lehajolt, és...

...Megcsókolta. Adam-et. Az én Adam-emet. A szerelmemet. Őt, akinek pont most akartam megmondani hogy nem számít, ha elküld én akkor is elmondom neki, hogy megtudja hogy még mindig ugyanúgy érzek. Hogy tudja még van reményünk.

Ugyan már, mégis mit gondoltam? Abban a pillanatban, ahogy megláttam a lányt, sőt már amikor szakítottunk elszállt minden remény. Hogy én mekkora egy balek vagyok - most maradjunk annyiban, hogy ezt mondtam abban a pillanatban magamra, bár valójában ennél jóval durvább kifejezést használtam. Azt vártam, hogy majd a szerelmünk ereje mindent megold, csakhogy olyan hogy szerelmünk már azt hiszen olyan régóta nincs - bár valójában csak három hónapja -, hogy a szerelmem lazán csókolózik a következő Miss World Beauty-val, miközben én alig két méterre álldogáltam teljesen a földbe döngölve. Vagy inkább az alá.

Szó nélkül indultam meg, de sajnos el kellett mennem mellettük, viszont képtelen voltam arra, hogy ne pillantsak rájuk.

Ugyan a lány időközben ismét lekerült a földre, de továbbra is falták egymást, kizárva a külvilágot. Az egész aula néma csendben figyelte a történteket, komolyan a légy zümmögését is lehetett volna hallani, vagy ha valaki leejt egy gombostűt. És ez őket cseppet sem zavarta, sőt mintha külön élvezték volna a műsort, amivel mindenkit megdöbbentenek.

Még egyszer utoljára néztem fel, csakhogy memorizáljam magamban mennyire szépen mutatnak együtt, de sikeresen - vagy épp sikertelenül, ezt akkor nem tudtam eldönteni, és utólag sem - elkaptam Adam tekintetét, amint épp magához ölelte a lányt, és a vállára hajtotta a fejét, majd farkasszemet nézett velem.

Tökéletesen láthatta az arcomon folyó könnyeket, semmit sem takartam el előtte, hagy tudja csak hogy mi játszódott le bennem. Némán zokogva ráztam meg a fejem, majd még egy utolsó pillantás után megfordultam, és legyintetten egyet. Legyintettem a múltunkra, a jelenünkre és a jövőnkre is.

De az a pillantás mégsem hagyott nyugodni, az az utolsó pillanat, amikor még láttam a szemét. Egy pillanatra, mintha átsuhant volna rajta valami. Talán sajnálat, vagy szánalom, esetleg szomorúság. De az is lehet, hogy nem láttam semmit, csak szerettem volna odaképzelni a szemébe mindezt annak az embernek, akibe továbbra is halálosan szerelmes voltam, és aki ma olyan boldogan és természetesen csókolt meg egy lányt a jelenlétemben, mintha sose ismertük volna egymást. Bárcsak úgy lenne. Bárcsak sose ismertem volna meg. Bárcsak ne lennék még mindig teljesen belezúgva ebbe az idiótába.