A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Egy

Nem, ez így nem jó.

Idegesen szabtam ki az aktuális oldalt a füzetemből, és gombóccá gyűrve félrehajítottam. Feszülten csattogtattam a tollamat, miközben a tekintetemmel próbáltam felnyársalni az előttem heverő füzetet. Már rég kész kéne lennem. Normális esetben ennyi idő alatt egy teljes hangversenyre elegendő kottát elkészítettem volna, de ez most valamiért nem megy. Több mint egy órája görnyedek már az íróasztalom fölött, a rímek azonban messze elkerültek ezalatt az idő alatt. Pedig most nem is megrendelésre akartam egy dal kottáját elkészíteni, csak a saját magam szórakoztatására.

Hát nem jött be. Csak annyit értem el, hogy teljesen felhúztam magam, és szívesen összetörtem volna valamit.

A sarokban álló szemetes csurig volt az összegyűrt, cafatokra tépett papírlapokkal. Dühösen fújtam egyet. Mi van velem? Nem adhatom fel. Csak azért is megcsinálom azt a kottázást, és tökéletes lesz!

Visszafordultam az üres, gúnyosan rám meredő füzet felé. Esküszöm, hallottam, ahogy nevetnek rajtam a kitöltetlen sorok. Lám, milyen könnyű kétségbe ejteni egy kottafirkászt, aki többnyire csak magának írogat. Még mit nem! Kézbe vettem a tollat, tüzetesen átolvastam a művet, aláhúztam a lényeges sorokat, zárójeleztem, firkáltam, jegyzetekkel pingáltam ki a lap széleit, majd félretettem, és a koncentrálástól kissé kidugott nyelvvel munkához láttam.

Az ütemmutató a helyén, ahogy az első hang is. Szép lassan íródott az első sor. Kész is. Nem rossz, nem rossz. Talán ebből még lehet valami. Lássuk a másodikat.

Nem, katasztrófa. Kicsit sem passzol az elsőhöz. Túl nagy az ugrás. Majdnem egy teljes oktáv. Mi a fenét csinálok?

Újabb lappal lett gazdagabb a szemetes, de mivel így is tömve volt, a gombóc lepattant a kupac tetejéről, és a padlón landolt. A tollam hegyét rágva próbáltam megtalálni a hibát, de nem ment. A sorok külön-külön tökéletesek, de egybeírva elveszik az összhang. Borzalom.

Na, még egyszer!

Ütemmutató, első hang.

Megálltam, összeráncoltam a szemöldököm. Az első hang a legfontosabb, ha kottázol. Meg kell tanulnod, honnan érdemes indítani egy dalt úgy, hogy ne legyen se túl magas, se túl mély. A pont jó az, amit keresni kell. Ez az első lépés, ami után gyerekjáték lesz saját zenét komponálni. A saját zenédben te szabod meg, melyik hangnak hol van a helye, hol szól tökéletesen. Senki sem szólhat bele, mert az a tiéd, csak a tiéd.

Saját zene. Az én zeném.

Kettétéptem a kottázandó dalt, és újra az általam leírt első hangra meredtem. Érdekes. Mindig ugyanoda írtam azt a hangot. Mintha ott lenne a láthatatlanul kijelölt helye. Az a hely, ahová szerintem tökéletesen passzol.

Megvilágosodtam. Ez az én saját zeném első hangja.

Mosolyogva ráztam meg a fejem. Vajon mióta épülhetett már bennem? Talán mindig is bennem lakozott a zeneszerző, csak annyira el voltam foglalva a kottázással, hogy nem engedtem kitörni magamból? Ez hihetetlen!

Felemeltem a tollat, hegyét a következő hang helyére illesztettem. Lássuk, mi lesz ebből!

Csak írtam és írtam. Hagytam, hogy a hangok a helyükre kerüljenek. Mindegyik tudta, hova akar kerülni, nekem már csak le kellett írnom. Tíz percbe sem telt az egész, és a kezemben tartottam életem első zenéjének kottáját.

- Már csak egy klassz kis szöveg kell hozzá, és hibátlan.

- Örülök, hogy még mindig ismered a kopogás fogalmát - fordultam hátra a székemmel. - Amúgy ideje volt már, hogy el gyere. Kezdtek hiányozni a hülyeségeid.

- Csalódást fogok okozni, én ugyanis csak azért jöttem, hogy megkérjelek, hadd gyakoroljak egy kicsit a zongorádon. Egy hét múlva koncertem lesz.

- Ó, hát persze, a celebélet - mosolyogtam rá. Felálltam, odébb söpörtem mindent, és az íróasztalként funkcionáló hangszer tetejére tettem a kezem. - Mit kapok cserébe?

- Semmit! - vágta rá reflexből. - Talán nem elég, hogy egy ilyen híresség a tulajdon anyád?

- A tulajdon anyám, aki annak idején azért küldött el otthonról, mert a mihaszna apám életmódjához vonzódva zenélni kezdtem - idéztem fel keserű szájízzel az eléggé fájdalmas emléket. - Ezzel együtt remélem nem csodálod, hogy nem vagyok büszke arra, hogy Lilla von Leichtstein lánya vagyok.

- Ne beszélj velem ilyen hangon! - förmedt rám az anyám. Ijesztő, mennyire hasonlítunk egymásra, amikor idegesek vagyunk. Ilyenkor mindketten kiabálni kezdünk, de olyan szinten, hogy ébenfekete hajunk mindig szála valósággal az égnek áll az idegtől. Nem nagy dolog, könnyű figyelmen kívül hagyni. - Tudod, hogy sosem volt a tehetséged ellen semmi kifogásom. De az ég szerelmére, tanulj szakmát, legyen belőled valaki! Ne akarj zeneszerző lenni! Legyen a hobbid, de ne a hivatásod.

- Ezt már elég sokszor megbeszéltük - mondtam, és felemeltem a zenedarabom kottáját. - Ha már itt tartunk, te miért is kezdtél el zenélni? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Anyám testtartása feszült volt, az ajkát keskeny vonallá préselte össze. Sarokba szorítottam. Sosem szeretett a múltjára emlékezni, amikor éneknőként járta a világot az apámmal, aki dalokat írt neki, és megtanította zongorázni. Anya volt korának a legnagyobb sztárja. Mindenhová hívták fellépésekre, szép kis összegekért cserébe. Mindenki ismerte a nevét. Rajongtak érte az emberek.

Aztán jöttem én, a becsúszott gyerek, és sztárkarrierjének vége szakadt. Már ami anyát illeti. Apa még a születésem után is szüntelenül zenélt. Dalokat írt más énekesnek, eleget tett számos meghívásnak, ahol ő kísérte zongorán fellépőket. Valljuk be, neki a zene volt a szerelme, nem az anyám. Általános iskolába jártam még csak, de már akkor felfogtam, hogy anya és apa nem fognak sokáig együtt maradni. Még miattam sem.

És igazam is lett. Apa elég hamar elment otthonról. Úgy tízéves lehettem akkor. Azóta nem hallottam felőle.

Az egyetlen emlékem róla a zongora, amit áthozattam ebbe a lakásba, ahová tizenhat évesen költöztem. A lázadó kamaszkorom mellé nem fért el az, hogy tudtam, anya gyűlöli a zenét, holott nekem ez volt a megnyugvás. Néha csakúgy találomra leütöttem néhány hangot, és a fejemben egy egész zenekar zenélt közben. Aztán elkezdtem komolyabban foglalkozni a kottázással. Pénzt kerestem vele. Ez volt az a pont, amikor anya közölte, hogy vett nekem egy lakást négy utcával arrébb, szedjen a cuccaimat, és induljak is.

Tizennyolc éves vagyok már, befejeztem a középiskolát. Nem mentem egyetemre, a kottázásból éltem. Szerencsére nem voltam egyedül. Az egyik távoli barátnőm, Nóri, egy másik városban nőtt fel. Itt nálunk jár egyetemre, így felajánlottam neki, hogy lakjunk együtt. Nekem is könnyebb pénzügyileg, és neki sem kell a drága kollégiumi díjat fizetni. Nórit egy zenerajongó közönségtalálkozón ismertem meg még évekkel ezelőtt. Azóta tartjuk a kapcsolatot, jártam már náluk, ahogy ő is nálunk. A szülei szeretnek engem, így nem volt kérdés, hogy hálálkodások sorába bocsátkoznak, amikor a lányuk beköltözött hozzám.

- Csak öt évről lenne szó, amíg Nóri elvégzi az egyetemet. A hosszabb szünidőkre és a hétvégéken kivétel nélkül hazajön, ha gondolod, gyere te is! Igazán nagyon hálásuk vagyunk, Elisabeth.

Sóhajtva anya felé nyújtottam a kész kottát.

- Nézd meg, kérlek!

Anya szeme gyorsan suhant át a sorokon. Mikor végzett, elképedve nézett rám.

- Ezt a zenét te szerezted?

- Igen. - Fanyar mosollyal néztem a szemébe. - Törődj bele, anya. Belőlem zeneszerző lesz. Elisabeth von Leichtstein nevét ország-világ ismerni fogja. És nem tehetsz ellene semmit.