A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Huszonegy

A nagy uszályú, pánt nélküli, vérvörös ruhát vettem fel (vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy Mia ragaszkodott hozzá) az estre. A szív alakú kivágást már egészen megszoktam, de a csillámport még mindig soknak éreztem. Szőrszálhasogatás, tudom. Nem tehetek róla. A ruha helyett inkább elegáns kontyba fésült hajamat igazgattam. Mia tényleg mindenhez értett.

Megpördültem. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki az anyja ruháiban rohangál fel-alá egy fontos esemény kellős közepén. A kislány nyilván remekül szórakozik, a vendég is jókedvűen kacagna rajta, a szülei viszont majd' felrobbannak a méregtől. Elmosolyodtam a hasonlaton. Történt már ilyen, hogyne történt volna! Imádtam anyám idegein táncolni. Ez sosem volt titok.

- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan tízszeresen visszakapom, amit anyával tettem, ugye, picim? – Megsimogattam a hasam. Egyetlen apró domborulat árulkodott csak arról, hogy ketten vagyunk a testemben, de ez csak akkor látszódott, ha meztelen voltam, szóval Colloredon, anyámon és Nórin kívül senki sem tudott a babáról. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, már csak három nap volt hátra az estig. Colloredo kissé túlértelmezte az óvó férj szerepét, mert rögtön futárt küldött minden vendéghez, és betegségre hivatkozva egy hónappal eltolta az időpontot. Hiába bizonygattam, hogy csak terhes vagyok, nem beteg, nem tudtam hatni rá.

Az elmúlt hónapban úgy-ahogy csökkent a rosszullétek száma, és legalább nem jött ki belőlem azonnal minden, ahogy elfogyasztottam. Colloredoval egy délutánon összekötöttük az életünket. A kastély lakóin kívül csak anyám és Nóri volt jelen. A kérésemre Colloredo elküldte apámat azzal, hogy majd az esten találkoznak.

- Bármibe lefogadom, hogy a gyermekünk éppen olyan lesz, mint te.

Colloredo a hasamra tette a kezét. Adtam egy puszit az arcára.

- Szerintem viszont éppen olyan parancsolgató és vallásos lesz a kiskrapek, mint az apja.

- Ugyan, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy lányunk lesz.

- Ki kell, hogy ábrándítsam, hercegérsek úr. A leendő salzburgi hercegérseket hordom a szívem alatt.

- És így a családom történetében először lány fog a helyembe lépni.

- A következő generációban, esetleg.

- Pontosan ezt mondtam én is.

- Tudod, hogy értem.

- Tudom. De nincs igazad.

Felnevettem, és a férjemhez bújtam. Natúrszappan és meleg víz illat csapta meg az orromat. Frissen a zuhany alól. Szeretem ezt a párosítást. Szép emlékeket idézett fel bennem – meg azt a bizonyos első éjszakát, aminek a gyümölcse bennem növekszik. Igazából nem voltam megrémülve attól, hogy tizennyolc évesen gyereket szüljek. Fiatal voltam, az tény, de még így is le voltam maradva azokhoz képest, akiknek az én koromban már három gyermeke volt.

- Ennyire szeretnéd, ha kislányunk lenne? – kérdeztem Colloredot.

- Egy kislányt szeretnék, és mindent megadni neki, amit csak kiejt a száján. Azt szeretném, hogy mindig érezze, vigyáznak rá, és ránk, a szüleire mindig számíthat. Olyan szeretetben akarom felnevelni, amilyenben nekem nem volt részem.

Felnéztem rá. Tekintete a távolba révedt, és tudtam, hogy a szüleire gondol, akiket sosem látott. Miára bízták még csecsemőkorában, aztán nyomtalanul eltűntek. Azóta sincs hír felőlük.

- Sosem leszel olyan, mint ők voltak – suttogtam. Colloredo vonásai megkeményedtek. – Már most mindennél jobban szereted őt, pedig még meg sem született. Szerencsés gyerek. Bár nekem is ilyen apám lett volna, mint amilyen te leszel.