A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenhat

Rengetegszer elképzeltem már, milyen lesz ennyi év után újra látni az apámat. Olyan érzésnek gondoltam, mint amikor szerelmes az ember: a gyomra golflabda méretűvé zsugorodik, a lélegzetem elakad, és kikerekedett szemekkel bámul az illetőre. A szemem természetesen tele könnyel, ahogy apámé is. Ő kislányomnak szólít, én pedig apának. Kitárja a karját. Egymás felé futunk, és a karjaiba zár. Én zokogok, és az inge gallérjába kapaszkodva könyörgöm, hogy soha többé ne hagyjon magamra. Ő fojtott hangom elrebegi, hogy élete legnagyobb hibája volt, amikor itt hagyott. Aztán örökké együtt maradunk.

Aha, persze.

A valóságban tényleg visszafojtottam a lélegzetemet, és merőn bámultam a férfira, aki akár a tükörképem is lehetne. Világítóan kék szemem egyértelműen az övé, hiszen anyának barna szeme van. A haja neki is fekete, mint a holló szárnya. Ez mindhármunk közös tulajdonsága. Ő is engem vizslatott, de korántsem olyan döbbenten és reménykedve, mint én. Ha őszinte akarok lenni, inkább közömbös volt. Mintha egy rajongója állt volna előtte, aki aláírást akar tőle. Látszólag cseppet sem hatotta meg, hogy a lánya vagyok. Ez azért fájt.

Colloredoval találkozott a pillantásunk. Kérdőn nézett rám, majd az apám felé bökött. Az ajkamba haraptam, és visszafordultam a férfi felé. Ő már Colloredot nézte.

- Mit keres itt a lányom?

A hangja mély volt és egy kicsit reszelős – pont, ahogy képzeltem. Legalább ennyi passzolt a róla alkotott képbe.

Furcsa módon nem éreztem semmit, amikor a lányaként hivatkozott rám. Nem számított. Könnyekig kellett volna hatódnom, mégsem jelentett semmit ez az egy szó. Lányom. Az ő szájából úgy hangzott, mint amikor valaki a kiskutyájáról beszél. Nulla érzelem, csak száraz tények. A lánya vagyok. És ez neki egy kicsit sem számít.

- Elisabeth az új kottafirkászom – válaszolta Colloredo. Őt is eléggé feszélyezte ez a nem mindennapi helyzet.

- Nem ezt kérdeztem. Azt akarom tudni, mit keres itt, a kastélyban, magával a lányom.

- Elisabeth, amióta kottafirkász lett, itt él a kastélyban. Szívesen megmutatja a szobáját, ha ragaszkodik hozzá.

- Elisabeth magának dolgozik?! – Apám hangjából sütött a kételkedés. – Hiszen az lehetetlen! Zeneszerzésből nem lehet megélni!

- És ezt pont te mondod?

Nem akartam közbeszólni, csak kicsúszott a számon. De ha már így alakult, kimondom, amit gondolok. A két férfi egyszerre kapta felém a tekintetét. Colloredo arcáról nem tudtam semmit leolvasni, míg apám feje vöröslött a dühtől. Ha pillantással ölni tudna, már nem lennék életben. A múlt alighanem nemcsak anyának, hanem neki is érzékeny pont.

- Mindig is a zene volt a mindened. Zongoráztál és dalokat írtál neves énekeseknek. Valójában a munka volt az életed, de ezt egy pillanatig sem bántad, mert imádtad azt, amit csinálsz. És biztosan nagyon jól kerestél vele, különben nem lettél volna képes csak úgy egyszerűen kiszállni az életemből.

A torkom elszorult. Fel sem tűnt, hogy ennyire zavar, apám tízéves koromban elhagyott. Egészen mostanáig. Így, hogy nyolc év után újra látom, a múlt sebei felszakadtak, és árad belőlük a keserűség, némi dühvel fűszerezve. A sebek alapjáraton fájnak, nem szükséges még jobban elnyújtani a fájdalmat. Apám felbukkanása só volt ezekbe a sebekbe. Ha teljesen őszinte lennék, azt mondanám, sosem akartam újra találkozni vele. Miatta gyűlöli az anyám, hogy van érzékem a zenéhez.

Apám előttem termett, és megragadta a vállamat. Nem volt erőszakos, nem fájt, amit csinált, mégis felszisszentem. Colloredo szemei szikrákat szórtak, a keze megremegett. A szemébe néztem, hogy emlékeztessem magam, semmi gond. Nem lehet semmi baj. Ő is itt van, és nem hagyná, hogy az apám kezet emeljen rám.

Ébenfekete haj, tengerkék szemek, markáns arcvonások, egy-két előbukkanó ránc, méltóságteljes megjelenés, határozott kiállás. Ez mind-mind jellemzi az apámat. Most, hogy ilyen közelről látom, belém hasít az a (kicsit ijesztő) gondolat, hogy valójában egyetlen percig sem hiányzott az elmúlt években. Ha belegondolok, igazából akkor sem nagyon törődött velem, amikor együtt éltünk. Egyszer sem ült le az ágyamhoz. Nem olvasott nekem esti mesét. Nem ápolt, amikor beteg voltam. Egyetlen ovis évzáróra sem jött el. Sosem vigyázott rám. Mindent anyám nyakába varrt, akinek ez vélhetően túl sok volt.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Elisabeth. Zeneszerzésből nem lehet megélni. – Apám hangja élesen csattant. Mélyen a szemembe nézett, és folytatta. – A zene nem lehet az életed. Nekem is sokan mondták ezt, amikor annyi idős voltam, mint most te. Nem hittem nekik. Zenéltem éjt nappallá téve, aminek meg is lett az eredménye. Országosan elismert zeneszerző lett belőlem. A hirtelen jött hírnév, a felkérések, az országjárás, a pénz teljesen megbolondított. Amikor elhagytalak titeket, akkor voltam karrierem csúcsán.

Felhorkantam, és leráztam magamról a kezét.

- Igen, azt gondoltam. Neked mindig a zene volt az első.

- Egészen addig, amíg meg nem jelent egyre jobb fiatal tehetség. Nem elég, hogy a tehetségük vetekedett az enyémmel, fiatalok is. Egy szempillantás alatt a süllyesztőben találtam magam. Évek óta nem kaptam egyetlen felkérést sem. Az egykori megrendelőim azt is elfelejtették, hogy a világon vagyok.

- Legalább már tudod, mit éreztem, amikor azon a napon hazaértem. Anya a nappaliban ült és zokogott. Egy levelet szorongatott a kezében. Amikor kérdeztem, hogy mi a baj, felém nyújtotta a papírt. Nem tudtam elolvasni, a könnyei elmaszatolták az írást. De az aláírás az alján tisztán kivehető volt: Klaus von Leichtstein. Rögtön megértettem, hogy elmentél, és valószínűleg soha többé nem térsz vissza. Bár ne találkoztunk volna. Minden jobb nélküled. Minden.

- Sajnálom, hogy nem illek bele a mintaapáról alkotott elképzelésbe. – Megigazította amúgy is tökéletesen álló nyakkendőjét, és Colloredohoz fordult. – Merre találom a mosdót?

Colloredo a lépcső felé intett.

- A lépcsőfordulóban.

Apám bólintott, és elindult.

Mikor hallótávolságon kívül került, az erőm elhagyott, és térdre estem. Beszéltem az apámmal. Nyolc év után újra láttam. Ez hihetetlen.

- Elisabeth, talán nem a legjobbkor, de szeretnék kérni valamit.

A szívem dobolni kezdett a mellkasomban. Colloredo egész eddig csendben figyelte az eseményeket. Mi juthatott eszébe egy egész kulturáltan vitatkozó apa és lánya kettőséről?

Gyorsan feltápászkodtam a földről, és szembefordultam a hercegérsekkel. Nem nézett rám. Üres tekintettel nézett maga elé, és a nyakában lógó keresztet markolászta.

- Ami a zongorateremben történt, azt felejtse el. Nekünk semmi közünk nem lehet egymáshoz. Ön a kottafirkászom. Csak ennyit akartam mondani.

Csalódottan fújtam ki a mindeddig visszatartott levegőt. Ennyi? És már ő is kezdi ezt a hülyeséget, hogy én kottafirkász, ő hercegérsek, tehát ez az egyenlet nem kiszámítható?

Ez a mai nagyon nem az én napom.