A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Három

Egyik hangot ütöttem a másik után. Egyszer sem néztem fel a kottára, elvégre ez az én zeném, a fejemben van teljes egészében. Csak arra kellett összpontosítanom, hogy a zongorán helyes sorrendben kövessék egymást a hangok, azt a zenét tálalva, ami bennem is szüntelenül ismétlődött. Ez sikerült is. Azon vettem észre magamat, hogy lehunyt szemmel, érzéssel játszom. Egy világ bontakozott ki körülöttem: a zene világa. Mindenütt kották, hangszerek, énekesek és zenészek. Egy olyan világot láttam, ahol nem szólnak bele az emberek mások életébe. Mindenki a zenével foglalkozik, és ezt senki sem teszi szóvá. A szám mosolyra húzódott. Minden hang a helyén volt. Nem vétettem egyetlen hibát sem. Tökéletes volt az egész.

Az utolsó hang leütését követően, továbbra is mosolyogva, kinyitottam a szemem. Végigsimítottam a zongora billentyűin, és hátrafordultam, hogy szembenézhessek Nórival. Tátott szájjal ült a kanapén.

- Na, mit gondolsz? - kérdeztem elfojtott nevetéssel.

Nóri nagy szemeket meresztve válaszolt.

- Ez... kész. Sokkolt... Döbbenet... Hihetetlen... - dadogta sűrűn pislogva, mire nem tudtam megállni, és felnevettem.

- Nos, köszönöm. Azt hiszem, ez dicséretként fogom elkönyvelni.

Mindkettőnkből kirobbant a nevetés. De komolyan, én már a hasamat fogtam, Nóri meg elterült a kanapén. Mint két abnormális tizenéves. Régen nevettem ennyire őszintén valamin, mint most. Már a könnyeimet törölgettem. Barátnőm mélyeket lélegezve próbált megnyugodni.

Mikor végre egyikünket sem fenyegette az a veszély, hogy röhögő görcs fog végezni velünk, azzal foglaltam el magam, hogy a nadrágom szárából kiálló cérnaszálat próbáltam kiszakítani anélkül, hogy tönkretenném az anyagot. Nóri leült velem szemben a földre, és egy ollóval lenyisszantotta a szálat.

- Viccet félretéve - kezdte ezúttal komolyan. -, ez valami hihetetlen volt. Mindig is tudtam, hogy elképesztően zongorázol, és kottázni is tudsz, de ez elképesztő volt. Nagyon durva, hogy te szerezted ezt a zenét.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, és kézbe fogtam a kottát. Tényleg nagyon durva.

- Ha engem kérdezel, ez már egy határozott lépés a célod felé - szólalt meg egy néhány perces hallgatás után Nóri.

- Azt mondod? - néztem rá meglepetten.

- Azt - bólintott, és a lábait kinyújtóztatva helyezkedett el. - Kész csoda, hogy eddig nem fedezted fel ezt a rejtett tehetségedet.

Kezemben a megtépázott füzettel lekuporodtam Nóri mellé a földre, és kérdőn néztem hol rá, hol a füzetre. Nóri válaszképpen felnyúlt a zongora tetején heverő tollamért, és a kezembe nyomta. Törökülésben, félrebillentett fejjel várta, hogy írni kezdjek. Beharaptam az alsó ajkamat, és bocsánatkérőn néztem rá, mire azonnal kapcsolt.

- Tea vagy kávé? - kérdezte, miközben feltápászkodott.

- Kávé - feleltem. - És köszönöm.

Nóri lehajolt, megölelt, aztán kiment a konyhába elkészíteni az italokat. Már éppen készültem minden figyelmemet az újabb zeném megalkotásának szentelni, amikor kopogtak.

- Kinyitom! - szólt Nóri, így én, ölemben a kinyitott füzettel, érdeklődve néztem a bejárati ajtó irányába.

Nóri ajtót nyitott. Egy magas, fekete öltönyt és fekete nadrágot viselő, kopaszodó férfi állt az ajtóban. Kezében egy aktatáskát tartott, az öltöny fölé térdig érő kabátot húzott. Összehúzott szemöldökkel nézett barátnőmre.

- Jó napot kívánok! - kezdte. - Elnézést a zavarásért, de azt hiszem, innen hallottam kiszűrődni azt a csodálatos zeneszót. Vagy eltévesztettem?

Nóri hátrapillantott rám. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy el ne merje mondani, az én voltam, de már mindegy volt. A legjobb barátnőm megtalálta a tökéletes alkalmat, hogy elindítsa a karrieremet, és ezt nem is szándékozta elszalasztani. Udvarias mosollyal az arcán fordult vissza a férfi felé, és negédes hangon felelt.

- Jó helyen jár, uram. A legjobb barátnőmet hallhatta zongorázni. Egy igazi őstehetség, nem csoda, hogy felfigyelt rá.

- A kisasszony zenélt? - nézett át a férfi Nóri feje fölött, mire rögtön felpattantam, lesimítottam a testemhez tapadó fekete felsőt, kihúztam magam, és álltam a kutakodó tekintetet. Miért bámul így rám? Talán nem hiszi el, hogy én voltam az?

Tényleg nem hitte el. Egy ideig komolyan nézett, aztán kételkedve felnevetett.

- Bizonyára tréfálnak velem a hölgyek, és rossz helyen járok.

- Miből gondolja? - kérdezte Nóri csípőre tett kézzel. A hangsúlyból ítélve, amit megütött, nagyon nem tetszett neki a férfi stílusa. - Egyáltalán ki maga?

- Jaj, elnézést! - szólalt meg a férfi, miután valamelyest csillapodott a nevetése. - A nevem gróf Arco. Colloredo, salzburgi hercegérsek megbízásából járom a várost. Mind azt bizonyára tudják, a hercegúr kidobta az előző kottafirkászát, és most újat keres. Eddig nem igazán volt szerencsém, egyik fiatalember sem volt túl meggyőző. Már kezdtem feladni a reményt, amikor valahonnan meghallottam azt a gyönyörű muzsikát. Meg kell találnom az illetőt, és beszélni vele az ajánlatról.

A szemöldököm felszaladt a homlokom közepéig. Colloredo kidobta Mozartot? Erről én miért nem hallottam?! Hiszen biztosan mindenki erről beszél! A fenébe! Anya is tuti hallott róla, csak nem vette a fáradtságot, hogy elmondja.

Szóval Colloredo új zeneszerzőt keres. Ez érdekes. Mondjuk nem csodálom. Kiráz a hideg attól az embertől. Olyan elérhetetlennek tűnik, és ezt egy percig sem rest kimutatni. Bevallom, eléggé félek a hercegérsektől annyira, hogy ha engem néztek ki Mozart utódjának, inkább elmegyek hozzá, hogy eldönthesse, kellek-e neki, mint hogy visszautasítsam az ajánlatot, felhívva magamra a figyelmét. Valamilyen szempontból teljesen mindegy, hogy melyik lehetőséget választom, hiszen az eredmény ugyanaz lesz: így is, úgy is el kell majd mennem hozzá. Az már csak rajtam múlik, hogy megkönnyítem-e a saját dolgomat, vagy nem.

Nóri mellé sétáltam, és gróf Archo szeme közé néztem.

- Teljesen mindegy, hogy elhiszi-e, én zenéltem, vagy nem. Én voltam az, és pont. Kérem, avasson be, hogy hogyan tovább.

Gróf Archo ördögi vigyorra húzta a száját.

- Bizonyítson, kisasszony! Én addig el nem viszem a hercegúrhoz, amíg be nem bizonyítja, hogy valóban ön zenélt.

Nóri oldalba bökött, mire rámosolyogtam.

- Jöjjön be! - intettem a férfinak, és visszamentem a zongorához. Ő és a barátnőm követtek.

- Látja ezt? - emeltem fel a kottát. A férfi bólintott, és kényelembe helyezte magát a kanapé közepén. - Ezt a zenét játszottam.

- Értem - biccentett csúfondárosan. - Ki a szerzője?

- Én magam. Elisabeth von Leichtstein.

Erre már abbahagyta a gúnyolódást. Kissé előrehajolt, ujjbegyeit összeillesztve várt. Elégedetten konstatáltam a reakciót.

- Akkor halljuk.

Leültem, és akárcsak percekkel később, eljátszottam a zenémet. A kezem remegett ugyan, mégis végig tudtam csinálni egyetlen hiba nélkül. Nem is attól remegtem, hogy féltem, elütök egy hangot, hanem a dühtől, hogy ez az arrogáns gróf Arco lenézett még azelőtt, hogy egyáltalán megszólaltam volna. Szerinte nincs egy Mozarthoz hasonlóan tehetséges fiú sem, ezért inkább feladja, nehogy más irányba kelljen elmozdítani a keresést. Arra például biztosan nem gondolt, hogy egy lány lesz a befutó. Majd én megmutatom neki!

Végeztem. Egyetlen szó nélkül felálltam. Büszkén vettem tudomásul, hogy gróf Arco meg sem tud szólalni. Nóri az ajtóban állva kuncogott, felmutatva a hüvelykujját, jelezve, hogy szuper volt. Mosolyra húzódott a szám. Tökéletesen meg voltam elégedve magammal. És láthatóan nemcsak én, hanem gróf Arco is.