A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenkilenc

Alig egy hét volt már csak a jótékonysági estig, én pedig rájöttem, hogy sorra komponáltam az új zenéket ahelyett, hogy azt az egyet gyakoroltam volna, amit Colloredo két hónapja kiválasztott. Egy kicsit vicces, hogy az volt az első zene, aminek ő az ihletője. Így hát felmentem a szobámba, előkerestem a kottát, és lementem a zongoraterembe gyakorolni.

Ahogy beléptem, elöntöttek az érzelmek. Mennyi minden történt már itt! Ebben a teremben zongoráztam először Colloredonak. Aztán itt játszotta el nekem a kedvencét, itt ültem az ölében, itt zongoráztunk együtt, és itt csókolt meg először. Elmosolyodtam. Ez a helyiség annyi mindent adott nekem! Mit meg nem adnék érte, ha Colloredo itt kérné meg kezemet! De igazából nem bánnám, ha ez nem így lenne. Elvégre a hercegérsek nem elég, hogy szerelmet vallott, mi ketten... Elöntötte az arcomat a pír. Alig pár óra telt csak el azóta, nem csoda, hogy így reagálok. Legalábbis remélem, hogy ez normális. Mert az, ugye? Á, inkább ne firtassuk. Így is sikerült zavarba hoznom saját magamat.

Leültem a hangszerhez, anélkül, hogy kitettem volna a kottát, játszani kezdtem. Sokszor elakadtam, és a legtöbb hangot elütöttem. Grimaszt vágtam, a kottatartóba helyeztem a lapot, és újrakezdtem. Majdnem felnevettem, amikor még a kottát olvasva is sikerült melléütnöm az utolsó hangot. Hihetetlenkedve ráztam meg a fejem. Halk nevetés csapta meg a fülemet. Az ajtó felé fordultam. Colloredo az ajtófélfának támaszkodva állt, és még csak meg sem próbáltam leplezni, mennyire jól szórakozik. Nyelvet öltöttem rá, mire odalépett hozzám és megcsókolt. Belenyögtem a váratlan csókba. Még szoknom kell, hogy ilyen nyíltan kimutatja az érzéseit. Nem mintha lenne kifogásom ellene.

- Ezt miért kaptam? - kérdeztem kislányos tudatlansággal. Ahogy észrevettem, Colloredonak nagyon imponál, hogy több mint tíz éves korkülönbséggel is imádom. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint hogy válasz közben lehajolt, és orrát az enyémnek dörgölte. A kisgyerekekkel szoktak így játszani a felnőttek.

- Csak úgy. Egyszerűen imádom, hogy nem kell titkolnom az érzéseimet. A legszívesebben kiállnék Salzburg főterére, hogy mindenki megtudja, te vagy az a lány, akit szeretek.

A fülemben dobolt a vér.

- Még - suttogtam.

Kérdőn nézett rám.

- Kimondanád még egyszer? - kérdeztem lángoló fejjel.

- Szeretlek - felelte. Ezúttal én csókoltam meg őt.

Colloredo felajánlotta, hogy gyakorol velem az estre. Én kis naiv, nagy örömmel elfogadtam az ajánlatot. Csak azzal nem számoltam, hogy mi ketten mindent csináltunk, amikor magunkban vagyunk, kivéve a zongorázást. Hamar szakítanunk kellett ezzel az ötlettel, arról nem is beszélve, hogy habár a kastélyban mindenki egy emberként örült annak, hogy mi ketten hivatalosan is egy pár vagyunk, azért a személyzet nagy részét (és persze Miát) kiidegelte, hogy akárhová kellett menni, mi mindig a folyosón (vagy az ablaknál, lépcsőfordulóban, az ajtók előtt...) ölelgettük és csókolgattuk egymást. Mia, mint rangidős, egyszer alaposan kiosztott minket. A szobám ajtaja előtt álltunk, Colloredo éppen az isteni humorát csillogtatta (nem nézné ki belőle az ember, hogy micsoda poénjai vannak, pedig ezeket mindenkinek hallania kéne), én meg nevetve csüngtem az ajkán, amikor Mia jó hangosan levágta a földre a tisztítószerekkel tele vödröt, mire én reflexből elhátráltam volna, ha Colloredo nem tart szorosan a karjaiban. Sokszor elmondta már, hogy többé nincs mit titkolni, de nekem még időre volt szükségem. Ezt elfogadta, csak az ilyen helyzetekben rásegített egy kicsit a dologra (mondjuk nem engedte, hogy elhátráljak, ha valaki csókolózáson kapott minket).