A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenkettő

Colloredo még délután visszaadta a kottát.

- Tökéletes. Szeretném, ha eljátszaná a két hónap múlva esedékes jótékonysági esten.

- Két hónap? - kérdeztem vissza. - Az rengeteg idő. Lehet, hogy addig lesz jobb is.

- Az lehet - felelte. - De én azt szeretném, ha ezt hallanák a vendégek.

Azt tudtam, hogy Colloredonak tetszik ez a zene. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ez a zene tele van olyan érzésekkel, amelyeket csak az érthet meg, aki átélte ezt az élményt. Az a valaki, aki ott volt velem éjszaka. Miatta kapta a zene A mi titkunk címet.

A gyanúm kezdett beigazolódni. Az arany színű hálóing, a nevetséges magyarázat, hogy hol találta a kottát, most pedig ez a kérés. A kirakós darabjai előttem voltak, már csak össze kellett illesztenem őket.

Colloredo megköszörülte a torkát.

- Akkor ez így rendben van?

- Persze - bólintottam. Felesleges lett volna vitatkozni vele. Ha a minap, amikor neki hála tönkrement egy tökéletes kottám, jól vettem ki a szavaiból, Mozartot is azért dobta ki, mert (szerinte) tiszteletlenül viselkedett. Ha most a kérdésére nemmel válaszoltam volna, alighanem már a kastélyon kívül álldogálnék. - Ha megbocsát, most megyek a dolgomra.

- Természetesen. Elnézést, hogy feltartottam.

Valójában nem volt semmi dolgom. Az érkezésemtől kezdve nem is csináltam mást, mint különböző pózokban ülve vagy fekve próbáltam a nap minden órájában valami használhatót alkotni. Néha persze ki kellett mosnom a saját szennyesemet, de ezt leszámítva egész nap csak unatkoztam. Valahányszor próbáltam a takarítószemélyzetnek besegíteni, Ulrike mindig elhajtott, mondván, hogy ez nem az én dolgom. Ludwigra is hiába néztem kiskutyaszemekkel, nem engedte, hogy beálljak a fiúk mellé kuktának. A Miával való kapcsolatom volt a legfurcsább. Nem foglalkozott velem, az sem érdekelte igazán, hogy mit csinálok egész álló nap, mégis tudtam, hogy a szeme sarkából figyel rám. Ez a nő igyekezett pótolni az anyámat, aki egyre sűrűbben eszembe jutott. Nagyon szerettem volna látni. Gondoltam már rá, hogy esetleg Miának szólhatnék, ő biztosan rá tudja venni Colloredot, hogy láthassam anyát. Miában maradéktalanul megbíztam.

Zihálva, izzadságban úszva tértem magamhoz. Már megint meglátogatott régi jó barátom, a honvágy. Ezúttal nem könnyekben mutatkozott meg, hanem egy rémálom formájában. Álmomban anya előttem sétált, én pedig földbe gyökerezett lábbal figyeltem. A sötétben álltam, míg ő a fény felé tartott. Utána kiabáltam, de hiába. Nem állt meg. Még csak hátra sem nézett. A rémület vasmarokkal szorított. Az arcomon patakokban folytak a könnyek. A félelemtől gombócot éreztem a torkomban, a gyomrom összeugrott. Aztán egyszer csak futásnak eredtem. Anya után futottam, megállás nélkül kiabálva. De ahogy egyre gyorsabban futottam, úgy lett egyre nagyobb a távolság kettőnk között. Végül elestem, anya pedig beleveszett a vakító fényességbe.

A szoba ajtaja nyikorogva nyílt ki. Valaki beosont a szobámba, és leült az ágy szélére. Az arany színű hálóingen megcsillant a holdfény.

Az illető kezét az arcomon éreztem.

- Rémálmok? - kérdezte.

Bólintottam, kezemet az alak kezére helyeztem. A bőröm rögtön izzani kezdett a helyen, ahol érintettük egymást, és éreztem, hogy ennek az én titokzatos jóakarómnak is megfeszül a karja az érintés nyomán. Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam.

- Jó, hogy itt vagy.

A kéz megremegett, és forrósodni kezdett az arcomon. Ez Colloredo. Akkor már biztos voltam benne.

Kinyitottam a szemem.

- Nem is tudtam, hogy a salzburgi hercegérseknek álcáznia kell magát a saját otthonában.

A férfi elkapta a kezét, és amilyen gyorsan csak tudott, felpattant az ágyról. Én azonban utánakaptam, belecsimpaszkodtam a karjába, így ha ki is tudott volna szaladni a szobából, az csak velem együtt lenne lehetséges. Csakhogy a férfi teljesen lefagyott, amikor magamhoz szorítottam a karját. Izmai görcsösen feszültek a szorításomban, a levegőt élesen szívta be, mintha fájdalmat okoznék neki, ami persze lehetetlen, tekintve, hogy egy ötven kilós tizenéves nem igazán tud ártani egy izmos férfinak.

- Colloredo - szólítottam a nevén, mire rám kapta a tekintetét. A holdfény ezúttal nekem kedvezett. Markáns arcvonások, a méregtől összepréselt ajkak, arrogánsan felemelt fej. Colloredo. Colloredo az én titokzatos jóakaróm.

Eleresztettem a karját, hátráltam néhány lépést, és szaporán verdeső szívvel vártam a magyarázatát. Vajon mit fog mondani, miért jön be hozzám éjszakánként? Talán csak szánalomból. Talán csak idegesítettem. Talán felébresztettem a sírásommal. Talán igazából nem is megvigasztalni akart, hanem kicsinálni... Jó, befejeztem.

És mi van akkor, ha azért csinálta, mert... esetleg... ő is szerelmes belém?

Belepirultam a saját gondolatomba. Nem vagyok normális. Látszik, hogy művészlélek az enyém. Túl élénk a fantáziám.

De... mi van, ha ez tényleg így van? Úgy értem, persze, ez így túl tündérmesébe illő lenne, de mégis... Valami biztos hajtotta abban, hogy éjszakáról éjszakára idejöjjön hozzám. Valamit biztosan jelentek neki. Megkedvelt volna? Á, francba a kedveléssel! Én azt akarom, hogy ő is szeressen, ahogyan én őt!

A férfi beletúrt a hajába, és idegességében elnevette magát.

- Ezt nem így terveztem, azt elhiheti, Elisabeth.

Miért, akkor hogy? Mondjuk megértem, romantikusabb helyzetet is el tudnék képzelni egy szerelmi vallomáshoz, de ha már így alakult, nincs mit tenni.

- Nem akartam, hogy azt higgye, állandóan figyelem - folytatta. - Csak amikor sírni hallottam, úgy éreztem, kötelességem bejönni és megvigasztalni, hiszen mégiscsak miattam kell itt élnie.

- Most nem sírtam - szóltam közbe. Nem igaz, hol marad már az a vallomás?! Ennyire csak nem értelmeztem félre a jeleket. - Miért jött be hozzám?

Colloredo úgy nézett rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem.

- Álmában sikítozott. Még sosem hallottam senkit ilyen kétségbeesve kiabálni. Mit álmodott? Mi a baj?

Lehajtott fejjel válaszoltam.

- Az anyámmal álmodtam. Nagyon hiányzik.

- Amint lehet, elhozom ide, hogy találkozhasson vele.

- Nem érti, Colloredo. Honvágyam van. Haza akarok menni.

Arcomat a kezembe temettem. Nem bírtam ránézni a hercegérsekre. Most biztosan azt hiszi, hogy vele van bajom. Pedig csak saját magamat is sokkoltam azzal, hogy kimondtam, amire abban a pillanatban mindennél jobban vágytam: hazamenni.

Colloredo megfogta a kezemet, és az ágyhoz vezetett. A karjába kapott, lefektetett, betakart, és simogatni kezdte az arcomat.

- Ne hagyjon itt - duruzsolta a fülembe. - Maradjon velem. Szükségem van magára.

Hirtelen azt sem tudtam, ezt most hogy értsem. Szívesen értelmeztem volna a dolgot úgy, hogy Colloredo menthetetlenül belém szeretett, és ezért nem akarja, hogy visszamenjek az otthonomba. Legmerészebb álmaimban már láttam magunkat kéz a kézben az oltárnál, körülöttünk a gyermekeinkkel.

Ez a kép sajnos csak a képzeletemben létezett.

A valóságban Colloredo csak azért ragaszkodott hozzám, mert én voltam a tökéletes ember Mozart helyére. Nőként semmit sem jelentettem a számára. Sőt, ha több Mozarthoz hasonló tehetség járkálna az utcán, az sem valószínű, hogy még mindig itt lennék. A tehetség hamar utat tör magának. És ha jön valaki, aki nálam is jobb, egy pótolható alkatrész leszek, akitől Colloredo bármikor megválhat.