A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenhárom

Még egyszer sem játszottam el az új zenét, és két hónap múlva fel kell vele lépnem. Tegnap még mérhetetlenül hosszú időnek tűnt ez a két hónap, ma viszont mintha a felére csökkent volna. Gyakorolnom kellett.

Az elmúlt éjszaka mintha meg sem történt volna. Álom volt csupán? Vagy esetleg a valóság olyan álomszerű, hogy nem hiszem el? Nem tudtam volna megmondani. Csak arra tudtam gondolni, hogy Colloredo milyen kedves volt velem. El se hiszem, hogy tényleg ő a titokzatos jóakaróm. De ő az. A bőröm izzani kezd, hacsak rágondolok, hogyan szorítottam a karját, vagy hogy ő hogyan tartott a karjában, amikor elsírtam neki, mennyire hiányzik az otthonom. Azt hittem, abban a pillanatban lőttek kettőnk kapcsolatának, hogy ezt kimondtam. De nem így történt. Colloredo arra kért, hogy maradjak vele. Azt mondta, szüksége van rám. Ennek a mondatnak a kétértelműsége még mindig őrjítő volt.

Felsóhajtottam, és leültem a zongorához. Bár Colloredo is úgy szeretne, ahogy én őt! Minden más lenne. Sokkal könnyebben viselném ezt a hirtelen jött változást, az otthonom, a családom hiányát. Persze butaság, tudom. Ez nem egy tündérmese, ahol a herceg a szegény falusi lányt veszi feleségül. A salzburgi hercegérsek sosem fog gyengéd érzelmeket táplálni a kottafirkásza iránt.

Unottan leütöttem az első hangot, és rögtön el is húztam a számat. Nem volt ez ilyen borzalmas, amikor Colloredo játszotta. Közelebb húzódtam a billentyűkhöz, és megpróbáltam újra. Egyre rosszabb. Mi van velem? Már zongorázni is elfelejtettem? Tovább próbálkoztam. Semmi. Na még egyszer! Ezt nem hiszem el.

Lemondóan csaptam le a zongora tetejét, és ráhajtottam a fejem. A homlokomnak jólesett a hűvös, mázolt fa érintése. Lehunytam a szemem. Mintha nem is én lennék. Nem vagyok képes eljátszani a saját szerzeményemet. Hogy fogok így helytállni annyi ember előtt? Pontosan. Sehogy. Képtelen vagyok rá. Nem fog menni. Ez nekem túl sok. Haza akarok menni.

A szemembe makacs könnyek gyűltek. Egész eddigi életemben összesen nem sírtam annyit, mint a kastélyba költözésem óta. Megváltoztam. Túlságosan érzékeny lettem. Ez nem én vagyok. Az az Elisabeth von Leichtstein, aki nem is olyan rég átlépte a kastély küszöbét, már nincs többé. Az akkori énem határozottan örült neki, hogy az anyja nincs a közelében. Mára viszont olyan szinten elhatalmasodott rajtam a honvágy, hogy a szemem a nap minden percében könnyes, és csak az anyámra meg a legjobb barátnőmre tudok gondolni.

Letöröltem a könnyeimet, kihúztam magam, és újra felnyitottam a fedelet. Az első hang most is teljesen félrement. Az ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel hangosan. Kész. Ideje feladni.

Egy kéz átnyúlt a vállam felett, és leütötte a megfelelő hangot.

- Meg vagyok döbbenve. Egy kottafirkász, aki nem képes lejátszani a saját művét.

Hátranéztem a vállam felett. Colloredo érdeklődve nézett le rám. A nyakában lógó kereszten megtört a csillár fénye, ahogy közelebb hajolt, mire én automatikusan hátrébb dőltem, hogy egy centivel se legyen hozzám közelebb. Elég csúnyán lebőgtem előtte, ha őszinte akarok lenni. Ez a tény pedig nem éppen az én malmomra hajtja a vizet. Meg akarok felelni a férfi elvárásainak, ám ez közel sem olyan egyszerű, mint vártam. Sosem gondolkodtam még el rajta igazán, de talán kettőnket úgy lehet a legjobban azonosítani, mint egy gyertyalángot a tomboló viharban. Én lennék a gyertyaláng, Colloredo a vihar. Szerintem mindenkinek egyértelmű, hogy mire akarok kilyukadni.

Colloredot utánozva én is leütöttem azt a hangot.

- Nem megy - mondtam. - Valamiért ez most nem megy.

A férfi szemébe néztem.

- Nincs kedve megtanítani a kedvencét? - kérdeztem.

Colloredo szája kissé szétnyílt, a szemei enyhén kikerekedtek. A szám sarka halvány mosolyra görbült.