A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Kettő

Egy szót sem szóltam anyámhoz, amíg itt volt. Csendben hallgattam a gyakorlását, magamban dicsértem vagy szidtam a hibátlan és a teljesen hamis hangok függvényében. Csak nemrég értesültem róla, hogy újra akarja kezdeni a koncertezést, ám ezúttal teljesen egyedül. Kapóra jött neki, hogy apa annak idején megtanította zongorázni, így a kísérettel nem volt gondja. Nem igazán tudtam, hogy mit gondoljak erről. Egyrészt ezzel teljesen ellentmond önmagának és annak, hogy engem a zene iránti elkötelezettségem miatt dobott ki a házból, másrészt viszont dicséretes, hogy ennyi év után is van önbizalma a szerepléshez. Ettől a helyzettől persze nem várhattam csodát. Tudtam, hogy ettől függetlenül anya nem akarja, hogy a zenével foglalkozzak. Sziklaszilárdan ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy belőlem orvos, ügyvéd vagy közgazdász lesz. Kicsit sem érdekelte soha a véleményen, az érdeklődési köröm. Persze sosem panaszkodtam, mert magasról tettem anyám terveire a jövőmet illetően. Amikor elküldött otthonról, valójában megadta a kezdőlöketet a céljaim megvalósításához. Egyedül egy házban a zongorámmal - könyörgöm, ez még egy óvodásnak is egyértelmű. Plusz mikor kiderült, hogy Nóri tanárnak tanul, és a felvett tárgyai között szerepel a zenetörténet is, azonnal elkunyeráltam tőle a jegyzeteit, ha éppen nem volt rá szüksége, és órák hosszat tanulmányoztam őket. Tanultam, ha úgy tetszik. Nagyon érdekelt, hogyan lehet a zenét elméleti tárgyként oktatni.

- Miért nem jelentkeztél be az ének-zene tanár-képzésre, ha ennyire érdekel a zenetörténet? - kérdezte egyszer Nóri, amikor látta, hogy a jegyzetei alapján könyveket kezdtem kikölcsönözni a helyi könyvtárból, és éjjel-nappal azokat bújtam.

- Nem tanítani amikor a zenét. Én magam akarok a zene megtestesítője lenne - feleltem, és továbbolvastam a kezemben tartott könyvet.

Nóri és én még külsőleg is hasonlítottunk, nemcsak belsőleg. Ébenfekete hajkorona, tengerkék szempár, fogvillantós vigyor a leglehetetlenebb helyzetekben is. Csak míg én szívesebben jártam farmerben és pólóban, Nóri a szoknyákat részesítette előnyben. Az én hajam a derekamig ért és mindig kibontva hordtam, míg Nórié alig ért le a válláig, mégis mindig feltűzve hordta. A bőröm tejfehér, barátnőmé természetes rózsaszínes árnyalatú. És ott van a legordítóbb különbség: őt szeretik és támogatják a szülei. Ehhez képest én kiskorom óta nem láttam az apámat, anyám pedig őrjöng, mert ennek ellenére nagyon hasonlítok rá. Bárhogy is kell ezt érteni.

Szomorúan meredtem a kottára, amire két órával ezelőtt még olyan büszke voltam. Anya még csak meg sem dicsért. Jobban belegondolva egyszer sem mondta, hogy ügyes vagyok, vagy ilyesmi. Neki az volt a természetes, hogy az ő lánya a legjobb mindenben. És végre, amikor én is úgy érzem, hogy valamiben lehetek a legjobb, az lett a vége, hogy tizennyolc évesen már egyedül élek a legjobb barátnőmmel. Nesze neked, szülői támogatás!

Anya lecsukta a zongora fedelét, és felém fordult.

- Ha nem bánod, a koncertig minden nap eljönnék gyakorolni.

Megvontam a vállam.

- Nekem mindegy. Úgyis csak akkor jössz, ha kell valami. Te jó ég, mintha én lennék a te anyád! - nevettem fel kínosan, kezemet az arcom elé kapva. - Nevetséges.

- Sejtettem, hogy ebből is a legrosszabbat fogod kiszűrni - sóhajtott fel anya, és felállt. Leporolta a láthatatlan porszemeket ceruzaszoknyája elejéről, megigazgatta lila blúzának dekoltázsát, és távozni készült.

- Anya! - szóltam utána, mielőtt kiment volna.

Érdeklődve nézett rám.

- Igen?

A kezemben szorongatott papírra böktem.

- Mit gondolsz erről? Jó lett? Ér egyáltalán valamit?

Anya mélyen a szemembe nézett.

- Őstehetség vagy, Elisabeth. Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor először ültél le ahhoz a zongorához. Nem vettél előtte semmilyen leckét, csak kihúztad a széket, leültél rá, és játszottal. A zene benned él, a lényed része. Apáddal elképedve figyeltünk, hogyan játszol. Azt szokták mondani, százévente csak egy olyan ember születik, akinek a zene a vérében van. Szerintem te vagy az az ember. - Egy pillanatra oldalra nézett, a szemét lesütötte, majd visszanézett rám. - Csak azt sajnálom, hogy nem másban vagy ilyen tehetséges. Szia, kislányom. Holnap jövök.

- De anya, ha tehetségesnek tartasz, miért vagy ennyire a terveim ellen? - kiabáltam utána.

- Mert nem akarom, hogy úgy végezd, mint én.

Az ajtó becsukódott mögötte. Döbbenten néztem utána, majd egy hitetlenkedő nevetés kíséretében elterültem a padlón. Ez most sokkolt. Anya elismerte a tehetségemet, de a döntését nem másítja meg. De miért nem? Valamit mégiscsak rosszul csinálok.

Felültem, magam elé tettem a kottát, és átfutottam rajta. Nem, ebben nincs hiba. Minden hang ott van, ahol én akartam látni. Akkor meg mi nem stimmel?

Leültem a zongorához, felnyitottam a fedelét, a kottatartóra helyeztem a zenémet azzal a céllal, hogy most én ezt eljátszom.

- Zongorázol? Akkor a legjobbkor jöttem.

- Szia, Nóri! - köszöntöttem a szobába betoppanó barátnőmet. Kezében egy kupac könyv, hátán egy könyvekkel, füzetekkel, tollakkal teli hátizsákot cipelt. Haja most kócos kontyba fésülve ült a feje tetején. Arca kipirultságából arra következtettem, hogy valami sportórával zárhatta ma a napot.

Ledobta a cuccait a kanapé egyik végébe, lejjebb húzkodta magán a szoknyát, feltűrte felsőjének ujját, és helyet foglalt a bútor másik végében. Állát a tenyerébe támasztva, várakozásteljesen nézett rám.

- Újabb rendelés? - kérdezte.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Ez a saját zeném.

Nóri kihúzta magát, a homlokát enyhén összeráncolta. Elmosolyodtam. Pontosan erre a reakcióra számítottam.

Leütöttem egy hangot, hogy ellenőrizzem, anya ténykedései nyomán mennyire hangolódott el a hangszer. Semmi baja nem volt.

Nagy levegőt vettem, aztán kifújtam. Egy pillanatig farkasszemet néztem életem első saját kottájával, aztán játszani kezdtem.