A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizennyolc

Colloredo továbbra is levegőnek nézett. Ám legyen. Akkor én is követem a példáját.

Apám idehívásával túl messzire ment. Azt azért nem mondom, hogy tudta, milyen kapcsolatban vagyok Klaus von Leichtsteinnel, de egy tisztességes férfi azon kipenderítette volna innen, amint megtudta, hogyan is viszonyulunk egymáshoz. Colloredot azonban ez egy cseppet sem zavarta. Sőt, az volt az érzésem, hogy teljesen közömbös lettem a számára. Aznap, amikor apám megpofozott, nem tudtam elaludni, csak sírtam órákon át, mint amikor honvágyam volt. Colloredo ugyan résnyire nyitotta az ajtót, de nem jött be.

- Kérem... Colloredo, könyörgöm!

Az ajtó becsukódott. A hercegérsek egyedül hagyott a lelki terhemmel. Akkor döntöttem el, hogy ezentúl tényleg úgy fogok vele viselkedni, ahogy ő velem. Nem lesz kivételes alkalom. Nem fogok beszélgetést kezdeményezni. Nem fogok válaszolni a kérdéseire. A kottákat sem személyesen fogom odaadni neki, hanem megkérem Miát, hogy juttassa el hozzá. És ha bármiért is számon kér, nem fogok választ adni neki. Elegem van abból, hogy állandóan parancsolgat, és ilyen felsőbbrendűen viselkedik mindenkivel. Elegem van belőle. Elég volt.

Másnap reggel össze is gyűjtöttem vagy kéttucatnyi kottát, amit azóta alkottam, amióta a hercegérsekkel nem vagyunk beszélő viszonyban. A hajamat éjjel (mivel nem tudtam aludni) krepp papírba csavartam, amit most kibontottam. Lágyan tekergő loknik hullottak a hátamra, mosolygásra késztetve. Nem is rossz. Ezúttal a szürke ruhát választottam. Hogy ne legyen ilyen egysíkú az összhatás, a Miától csent pirosítóból tettem egy keveset az arcomra, aztán fogtam a teleírt lapokat, és lementem a földszintre.

Amikor leértem az első emeletre, Colloredo éppen akkor jött ki a fürdőből, egy törölközővel a dereka körül. Sötétbarna haja így vizesen még inkább feketének hatott, és még hosszabbnak tűnt. Csupasz felsőtestén vízcseppek folytak végig. A férfi hasa sokkal kockásabb, mint amilyennek elképzeltem. Nem azok a kidolgozott izmok, de azért tisztán kivehetők. Elkerekedett szemekkel bámultam a félmeztelen férfit. Kár lenne tagadni, hogy milyen jól néz ki a hercegérsek.

- Valami gond van, Elisabeth?

Amint Colloredo megszólított elöntötte az arcomat a pír. Ez több mint kellemetlen. Nyíltan megbámultam imádatom tárgyát, akit nem mellesleg csak egy törölköző takar. Idegességemben az ajkamat kezdtem harapdálni. Most mit csináljak? Ebből már nem jövök ki jól.

Elfordítottam a fejem, és szó nélkül átnyújtottam a kottahalmot. Colloredo elvette. Végig magamon éreztem a tekintetét, én azonban a világért a szemébe nem néztem volna. Így is nagyon kellemetlen ez az egész.

- Ennyi mindent komponált néhány nap leforgása alatt? - kérdezte, a kezében forgatva a lapokat. - Le vagyok nyűgözve.

- Köszönöm.

Mindketten hallgattunk. Csak a papírlapok sercegése adott némi hangot. Colloredo láthatóan nem volt zavarban, én viszont annál inkább. Ugyanakkor felismertem a helyzet kellemetlenségében megbúvó lehetőséget is.

- Miért kell engem az utóbbi időben? - kérdeztem. - Talán a csók az oka?

Colloredo a szemembe nézett, és keserű mosolyra húzta a száját.

- Tényleg tudni akarja, hányadán állunk egymással?

Bólintottam. Hogy ne akarnám tudni! Első látásra beleszerettem, amikor betettem ide a lábamat. Tegyünk pontot az ügy végére. Ha nem szeret, már azzal se tud akkora fájdalmat okozni, minthogy hagyja, feleslegesen reménykedjek. Tudni szeretném, hogy ő mit érez irántam. Nem várok könnyes vallomást. Csak az igazságot akarom hallani azóta, hogy rájöttem, szerelmes vagyok belé.