A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Nyolc

A kertben találtam magam. Mármint nem elől, a főbejárat felől mentem ki, hanem egy hátsó kijáraton. Itt a látkép még gyönyörűbb volt, nem is beszélve a kissé párás levegőről, harmatos fűről és madárcsicsergésről. A fák levelei már hullani kezdtek, én pedig rögtön megborzongtam, ahogy kiléptem a hűvös környezetbe. A szobámban felejtettem a köpenyemet, pedig most jól jönne.

A fedett teraszra szereltek egy hintaágyat, amely pokróccal volt letakarva, és egy skótkockás takarót terítettek a szélére. Egyik kezemben a papírral és a tollal leültem, a másikkal bebugyoláltam magam a takaróba. Kirázott a hideg, ahogy a takaró anyaga beborította a testemet. Még meleg volt, ahogy a pokróc is. Valaki nemrég még itt volt.

Felhúztam a lábam, hogy azt is elrejthessem a hideg levegő elől, majd egy darabig lehunyt szemmel hallgattam a madárcsicsergést, közben mélyen beszívtam az őszi levegőt. Kezdett is kibontakozni a fejemben egy dallam, ami tökéletesen lefestette a meleg takaróba burkolózó, hideg levegőn ülő őszi életérzést. Felhúzott térdeimre fektettem a papírt, megráztam párszor a tollat, hogy biztosan fogjon, felírtam az ütemmutatót, és elkezdtem lekottázni a dallamot. Azon vettem észre magamat, hogy félhangosan dúdolok, és csaknem teljesen elkészültem.

- Korán kezdi a zeneszerzést.

Annyira megijedtem a mögöttem megszólaló hangtól, hogy a toll megcsúszott a papíron, és amikor hirtelen felkaptam, hogy nehogy összefirkáljam a művemet, egy jókora tintapaca hullott a toll hegyéről bele a kottám közepébe. Kétségbeesetten ragadtam meg a takaró szélét, és ezzel próbáltam felitatni a tintapácát, teljesen feleslegesen. Ezzel a művelettel csak annyit értem el, hogy az egész kotta olvashatatlanná vált. A sírás kerülgetett, amikor eljutott a tudatomig, hogy a munkámmal egyetlen tintapaca végzett. Pedig olyan tökéletes volt! Talán még jobban is sikerült, mint az első saját dalom. Erre tessék! Volt, nincs.

Levágtam magam mellé a tintában ázó papír, és ingerülten néztem fel a hang tulajdonosára.

Azt hiszem, az ütő megállt bennem egy pillanatra, amikor Colloredot láttam meg a hintaágy mellett. Azonnal ledobtam magamról a takarót és felpattantam. Te jó ég, még szerencse, hogy nem kezdtem el látatlanul leüvölteni az illető fejét, aki megijesztett. Most aztán nagy pácban lennék, az biztos. Nem mintha így nem éreztem volna magam kellemetlenül. Éreztem, hogy vörösödik az arcom.

Colloredo ellépett mellettem, és felvette a tintás papírlapot. Összeráncolt szemöldökkel nézett farkasszemet a sorokkal, mintha próbálná kivenni őket. Csak éppen a tinta útját állta, és erre ő is hamar rájött.

- Kár, hogy teljesen olvashatatlan lett. - Visszatette a lapot oda, ahonnan elvette, és felém fordult. - Mit csinál idekint ilyen időben?

- Új zenét akartam szerezni - feleltem.

- Miért kéne máris újat szereznie? - kérdezte értetlenül.

Megvontam a vállam.

- Ha jól tudom, azért vett fel, hogy zenét komponáljak önnek, nem?

- Ez így van - bólintott a férfi. Pillantása ismét a lapra siklott. - De zeneszerzés alatt azt is értem, hogy ha elkészül valamivel, vigyáz rá, Elisabeth.

Szívesen leüvöltöttem volna a fejét, hogy de hiszen ő ijesztett meg, az ő hibája, hogy tönkrement a művem. Valószínűleg ezt is tettem volna, ha nem dobogtatja meg a szívemet a tény, hogy mennyire tetszik a nevem az ő szájából. Gondolatban valahol ott jártam, hogy egy sokkal forróbb és intimebb helyzetben ejti ki a nevemet a száján, amikor a hangja visszazökkentett a valóságba.

- Ne kövesse el azt a hibát, amit Mozart.

- Miért, ő mit tett?

- Túlbecsülte a képességeit. Nem beszélve arról, hogy úgy viselkedett, mintha ő lenne a herceg. - Colloredo a szemembe nézett. Az előbbi gondolataim még élénken éltek bennem, így meg sem lepődtem rajta, hogy az arcom szép fokozatosan lángba borult. Szégyelltem is magam emiatt rendesen, de a fenébe, tizennyolc éves vagyok, Colloredo meg egy szívdöglesztő harmincas. Hát csoda, hogy totális zavarba jövök a közelében? - Legyen tisztelettel. Megéri, higgye el nekem.

Ez most úgy hangzott, mintha egy gyerekkel beszélne, és olyasmit próbálna megmagyarázni neki, amit úgysem érthet, hiszen még nagyon fiatal. Nem tetszett, hogy ezt szűrtem le az utolsó két mondatából. Nagyon nem.

A zavarom egyszeriben elillant, a homlokom ráncba szaladt. Egyszeriben világossá vált számomra, hogy Colloredo tényleg megközelíthetetlen. Ez a lenézés, ez a felsőbbrendűség, ez a szigorúság mind-mind egy olyan emberre vall, aki nem is akarja, hogy bárki megismerje az igazi énjét. Már ha nem az az igazi énje, amit a nagyközönség felé mutat, persze. Mindenesetre én még az anyámtól sem tűrtem el soha, hogy olyan dolgokban parancsolgasson nekem, amikhez világéletemben értettem. És Colloredo pontosan ezt tette az imént, plusz gyakorlatilag megfenyegetett, hogy ha úgy véli, nem viszonyulok hozzá elég tisztelettel, gondolkodás nélkül kipenderít a kastélyból. Mozarttal ez történt. Szerintem a hercegérsek bármikor kész ezt a húzást megismételni.

- A kottafirkásza vagyok, nem a csicskája.

Nem akartam kimondani. Tényleg. De nem tudtam megállni. Egy idegen férfi nem fog kénye-kedve szerint ugráltatni engem.

Colloredo vonásai elsötétedtek. Szótlanul sétált el mellettem, és egyetlen pillantásra sem méltatott, egyszerűen visszament az előtérbe. Ám mielőtt az erkélyajtót behajtotta volna maga után, visszaszólt.

- Jelentkezzen, ha sikerült valami használhatót alkotnia. És mossa ki a takarót. Csupa tinta lett.