A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Húsz

- Megint rosszul vagy?

Csak egy bólintásra futotta, aztán rögtön vissza is hajoltam a vécékagyló fölé, hogy a gyomrom még a semmit is kiadja magából. Napok óta ez ment. Reggel, délben, este – a rosszullétek minden pillanatban jelen voltak. Ötletem sem volt, hogy mi történhetett velem. Mia szerint egyszerű gyomorrontás. Az első egy-két napban még egyetértettem vele, de mivel a hányinger nem csillapodott, és semmi sem maradt meg bennem öt percnél tovább, tudtam, hogy ennél komolyabb dologról lehet szó. De lehet ez a dolog akármilyen komoly, arra sosem vetemednék, hogy magamhoz hívjam az orvost. Nem bírom elviselni a fehér, patyolat tiszta ruhát meg a gyógyszerek illatát. Felfordul tőle a gyomrom. Colloredo persze erősen húzta a száját, amikor kijelentettem, ide ne merje a hívni az orvost, teljesen felesleges. Csak azért fogadott szót nekem, mert félt, hogy máris megharagszom rá, holott csak napok óta élvezzük egymás társaságát a nap huszonnégy órájában.

Így hát maradt a csendben szenvedés: a vécébe ment minden, amit nagy nehezen magamba tuszkoltam. Egy-egy ilyen roham közben mindig kiszolgáltatottnak éreztem magam, arról nem is beszélve, milyen megalázó, hogy Colloredonak így kell látnia. Az a baj a hercegérsekkel, hogy túlságosan törődő. Hiába kértem, hogy ne jöjjön be a mosdóba, ha rosszul vagyok, ő ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Tudtam, hogy csak jót akar, mégis úgy éreztem magam ettől, mint egy rakás szerencsétlenség.

Amint lecsillapodtam, lassan felegyenesedtem, és megtöröltem a számat. Émelyítő utóízt éreztem a számban, és attól féltem, perceken belül újrakezdődik az egész. Nagy nehezen lábra álltam, elvánszorogtam a csapig, kiöblítettem a számat, és ittam egy pár korty vizet. Nem mintha sokáig kibírná bennem, de ez részletkérdés.

- Újra csak azt kérem, amit eddig is: legközelebb ne nyiss rám, ha ilyen van. Ettől csak még rosszabbul érzem magam.

- Úgy érted, lassan tőlem van hányingered?

- Ne forgasd ki a szavaimat! – fordultam ingerülten a hercegérsek felé. – Egy nő sem szereti, ha élete párja nem mindig tökéletes formában látja.

Colloredo szájra sarkában egy apró mosoly bujkált.

- Nekem mindig, minden helyzetben tökéletes vagy.

Elpirultam. Amióta megkérte a kezemet, és átcuccoltam az ő szobájába, Colloredo naponta elhalmoz ilyen apró, ám a számomra felbecsülhetetlen értékű megjegyzésekkel. Mindenben meglátja a romantikát. Amikor nézeteltéréseink vannak, az érvei közé besüllyeszt egy szerelemtől áradó mondatot, amivel azt üzeni, hogy szeret, de akkor sem fog igazat adni nekem.

Ami kettőnket illeti, átkozottul szerelmesek voltunk egymásba. Egyetlen nyugodt éjszakám sem volt az utóbbi időben – ezt most kivételesen nem rossz értelemben kell érteni. Alig aludtam valamit, de nem a rémálmok tartottak ébren, hanem a férfi, akit szeretek. Colloredoban csillapíthatatlanul tombolt a vágy. Akárhányszor a magáévá tett, elgondolkodtam, hogy vajon miért éppen engem választott? Kezdetben sok kétség volt bennem, de a hercegérsek megértő és türelmes volt. Rengeteget beszélgettünk. Minden kérdésemre választ kaptam. Colloredo figyelt rám. Sokszor úgy éreztem, megkísérli kitalálni, hogy vajon mire lenne szükségem.

Nekem bőven elég volt, hogy ő mellettem állt minden körülményben.

Kopogtattak. Éppen akkor, amikor szokás szerint az ebédre megevett egyetlen vékony szelet vajas kenyeret dobta vissza a gyomrom. Colloredo aznap nem volt otthon, így két roham között Miának kiabáltam, hogy nyissa ki az ajtót.

Néhány perc múlva a mosdó behajtott ajtaja kitárult. Rémülten kaptam fel a fejemet; a hirtelen lendület pedig csak újabb hányáshoz vezetett. És ha ez még nem lenne elég, a látogatók hozzám érkeztek.

Anyám és Nóri volt az.

Alig egy hónapja még a nyakukba ugrottam volna, most viszont csak megdöbbenés lett úrrá rajtam, amikor abbahagytam a hányást, ráültem a lehajtott vécéfedélre, és vártam, hogy megszólaljanak. Anya összeráncolta a szemöldökét, Nórinak a döbbenettől kikerekedtek a szemei. Ne szépítsük, nem a legjobbkor jöttek meglátogatni.

Kénytelen voltam magam megtörni a kínossá váló csendet.

- Soha jobbkor – nevettem fel erőltetetten. Úgy néztek rám, mintha gyagyás lennék, ezért inkább leálltam. – Ne nézzetek így rám! Napok óta ez megy. Már, mondhatni, teljesen normális...

- Teljesen normális?! – szakított félbe anya. Letérdelt elém, államat a kezébe fogta, és úgy vizslatott, mintha hozzáértő szakember lenne. Előtört belőle az anyatigris, vagy hogy is szokták ezt mondani. – Teljesen normális, hogy napok óta hánysz megállás nélkül?!

Segélykérőn néztem Nórira, ő azonban még mindig döbbenten állt a rosszullétemhez. Szegényem, mindig is nehezen viselte, hogy valakinek valami gondja volt a közelében. Nóri meglehetősen érzékeny típus volt. Tipikus tanárnő. Túlreagálja a dolgokat.

- Semmi bajom! – vágtam anyám képébe ingerülten. – Biztos csak gyomorrontás. – Még én is elfintorodtam erre a hazugságra. Anyámról nem is beszélve. Ez a baj a szülőkkel. Egyből rájöjjenek, ha a gyerekük hazudik.

- Elisabeth, lehet, hogy soha nem voltam egy álomanya, de átlátok a hazugságokon. Szerintem még te sem hiszed el, hogy egy gyomorrontás áll a háttérben.

Megadóan feltettem kezem.

- Jó, rendben. Fogalmam sincs, mi bajom lehet, de napok óta rosszulléteim vannak. Megállás nélkül. Semmi sem marad meg bennem. Ki vagyok merülve.

Anya oldalba bökött.

- Mint nő a nővel, beszélgessünk. Nekem az a gyanúm, hogy terhes vagy, kislányom.

- Hogy mi?! – Nem tudtam feldolgozni ezt az eshetőséget. Vagy nem akartam számításba venni. Lényegtelen. – Kizárt!

- Védekeztetek? – kérdezte, ezzel totálisan belegázolva az intimszférámba.

- Anya! – szóltam rá rákvörös fejjel. – Egyáltalán honnan tudod, hogy együtt vagyok Colloredoval?

- Ő hívott ide minket – válaszolta Nóri. – Személyesen ment el mindkettőnkhöz. Azt mondta, idézem: Elisabeth nagyon rosszul érzi magát a napokban. Ötletem sincs, mi lehet a baja, de kegyed talán tud segíteni. Mégiscsak ön a kedvesem legjobb barátnője. – Nóri csábosan rezegtetni kezdte a pilláit, mire én még vörösebb lettem. Köszi, drágám, ezért még számolunk.

- Nem ez a lényeg – szólt közbe anya. – Válaszolj, Elisabeth! Védekeztetek?

- Igen! – feleltem. Valóban nem rémlett, hogy mióta a szobájában vagyok, egyetlen egyszer is elmulasztotta volna a dolgot.

Aztán hirtelen eszembe jutott: legelső alkalommal, amikor elvette a szüzességemet, nem védekeztünk. Ó, te jó ég! Számításba sem vettem ezt a lehetőséget, mert nem gondoltam volna, hogy ez az első alkalommal is megtörténhet.

- Anya – most egész más hangsúllyal beszéltem vele. -, volt egy alkalom, amikor nem.

- El kéne menned orvoshoz. Csak hogy biztos legyél benne. Ha pedig tényleg igazam van, azonnal el kell mondanod Colloredonak.

Anya és Nóri is eljött velem az orvoshoz. Nem akartam a kastélyba hívatni, mert az bárkinek feltűnhet, és elmondhatják Colloredonak. Neki viszont nem akartam szólni.

De az orvosnál hamar kiderült, hogy muszáj lesz beszélni vele. A gyermekét hordom a szívem alatt.

Kicsit ideges voltam, amikor kezemben az állapotomat alátámasztó papírral megálltam a zongoraterem ajtajában. Mikor befejezte a játékot, odasétáltam mellé, hátulról átöleltem, és az orra elé tettem a papírt. A következő pillanatban megfeszült, hátrafordult, és kezét a hasamra tette. Felnevettem.

- Nem érzel még semmit. Ahhoz túl kicsi a magzat.

- Miért hívod így a gyerekünket?

- Bocsánat, csak... Nem is tudom. Nem voltam benne biztos, hogy örülni fogsz-e neki.

- Hogy örülök-e?!

Rögvest bebizonyította, hogy mennyire.