A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenegy

A kotta reggelre eltűnt az asztalomról. Idegbeteg módjára kezdtem felforgatni a szobát, hátha csak rosszul emlékszem, és valahova máshova tettem. Sem a fiókban, sem a szekrényben nem találtam. Végső elkeseredésemben még a lepedőt is lerántottam az ágyról, hátha ott lesz, de nem volt. Az ágy alá is hiába nem néztem be, csak néhány porcica nézett velem farkasszemet. Ne, ne, ne, ne! Csak ezt ne! Nem tűnhetett el az a kotta csakúgy! Itt kell lennie!

- Kedvesem, már a személyzet is végzett a reggelivel. Mit szöszmötöl itt egymagában? - lépett be Mia, és a maga sajátos módján kívánt jó reggelt. - Még fel sem öltözött?! Na de ilyet! Iparkodjon, egy, kettő!

A székre terített kék ruhát vette szemügyre, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Ezt a ruhát éppen ideje lenne kimosni. Ezeket a gyűrődéseket már nem lehet egyszerűen vasalóval eltűntetni.

Ledobta a ruhát az ágyra, aztán a szekrényben kezdett kutakodni. Az ibolyalilát vette ki, és felém nyújtotta, hogy ezt vegyem fel. Engedelmesen átöltöztem, a fürdőben még helyrehoztam a frizurámat, majd a mosókonyhába mentem, ahol megint egyedül voltam. Mosóporral és vízzel átöblítettem a ruhát, kiraktam száradni, és a konyhához siettem, hátha van még egy kis maradék, amiből csipegethetek.

- Elisabeth, várjon!

Megálltam. Colloredo a zongorateremből jött ki, még kicsit kócos hajjal, álmos tekintettel, a kezében valami papírral, arany hálóingben. Az arcán mintha egy mosoly árnyéka suhant volna át, miközben közeledett felém. Összevontam a szemöldököm. Ennek meg mi baja? Már majdnem azt mondhatnám, hogy Colloredonak jókedve van. Valami mégis furcsa volt, és most nem a szinte láthatatlan mosolyról beszélek. A tekintetem villámsebességgel mérte végig tetőtől talpig a férfit, és máris megvolt, hogy mi nem stimmelt.

Arany színű hálóing. Ezt láttam azon az éjszakán, amikor keserves zokogásom hangjára valaki bejött a szobámba, és megvigasztalt. Csakis ez lehetett az a hálóing. Biztosan tudtam, ugyanis a személyzet többi tagja velem együtt egyszerű fehér hálóingben alszik. Csak Colloredoé nem ilyen.

Az arcom égni kezdett, ahogy visszagondoltam az elsuttogott szavakra és a simogatásokra, amik segítettek átvészelni azt az éjszakát. Hát létezik ilyen? Létezik, hogy a férfi, akibe szerelmes vagyok, bejön hozzám az éjszaka kellős közepén, és megvigasztal?

Szerintem sem. Kell lennie valami más megoldásnak. Colloredo szerintem sosem csinálna ilyet. Ő a hercegérsek, én meg egy egyszerű kottafirkász. Talán Mia volt az. Colloredo szeretheti azt a nőt eléggé ahhoz, hogy a szolgáktól eltérő színű hálóingben térhessen nyugovóra. De nem, ez még nagyobb képtelenség. Amikor a becéző kéz után kaptam, tisztán éreztem, hogy az illető szíve egy árnyalatnyival gyorsabban kezd verni. És amikor az a kéz az ajkamra siklott, furcsa bizsergést éreztem. Férfi volt az illető, ehhez kétség sem fért. Viszont akkor elméletben tényleg csak Colloredo lehetett az.

A férfi elém tolta a kezében szorongatott lapot.

- A kottám! - kiáltottam fel, és kikaptam a kezéből. - Hogy került önhöz?

Colloredo hallgatott, aztán bizonytalanul válaszolt.

- A zongorán találtam ma reggel.

Kizárt. Utoljára az érkezésem napján játszottam a zongorán. Azóta a szoba közelébe sem mentem, mert Mia említettem, hogy a hercegérsek a legtöbb szabadidejét odabent tölti. Ehhez képest egyszer sem hallottam zeneszót kiszűrődni.

- Szép munka. Büszke lehet rá.

Elrebegtem egy köszönöm-félét. Tetszett neki a zeném. Sikerült!

Colloredo a kezét nyújtotta a kottáért.

- Adja csak vissza! Megőrzöm, bízhat bennem. - Úgy adtam oda neki, mintha a fogamat húznák. Figyelmen kívül hagyva ezt az eléggé észrevehető reakciót a konyha felé intett. - Nem is tartom fent tovább. Ha jól láttam, még nem reggelizett.

Bólintottam. A hercegérsek biccentett, és ismét eltűnt a zongorateremben.

A konyhában Ludwig elém tolt egy fóliával letakart tányért.

- Mindenből tettem neked félre egy keveset - mondta.

- Ez neked kevés?! - kérdeztem döbbenten. A tányéron egy nagy fürt szőlő, két háromszög alakú sajt, egy nagykanálnyi vaj, négy szelet felvágott és egy nagy szelet kenyér várta, hogy elfogyasszam. - Anyám, ha ez a kevés, mennyi a sok? - nevettem fel.

Ludwig megvonta a vállát.

- A hercegérsek úr ma nem óhajtott reggelizni, így minden a személyzeté lett.

Hubert megtöltött nekem egy csészét illatos, fekete kávéval. Cukorral és tejjel együtt rakta le elém. Megköszöntem nekik, és amíg ők előkészítettek az ebéd hozzávalóit, és kényelmes tempóban megreggeliztem.

- Nehéz megszokni a koránkelést, nem? - kérdezte Amadeus, a másik kukta.

Megvontam a vállam.

- Meg lehet szokni. - A számba dobtam egy szem szőlőt. A fiúk kuncogni kezdtek, mire értetlenül néztem rájuk. - Mi van?

- Érdekes, hogy azt mondod, nem nehéz korán kelni, pedig ma te voltál az utolsó, aki kimászott az ágyból.

Nyelvet nyújtottam rájuk, és megvajaztam a kenyeret. Ráaprítottam az egyik sajtot, és addig küszködtem vele, míg a hatalmas szelet szinte teljesen elfogyott. Leöblítettem a reggelit a kávéval, eltoltam magamtól a még mindig roskadozó tányért, megköszöntem, és elindultam körbenézni, hátha tudok valakinek segíteni.

Zongoraszó ütötte meg a fülemet. Nem is akármilyen dallamot játszottak: az új zeném volt az.

Lábujjhegyen odaosontam a szoba ajtajához, és résnyire kinyitottam.

Colloredo ült a zongoránál, tekintete egy pillanatra sem szakadt el a kottatartóba helyezett papírról. Ujjai automatikusan ütötték a megfelelő hangot, oda sem kellett néznie. Látszott, hogy sokat zongorázik, ahogy én is.

Az arcát kezdtem figyelni játék közben. Az ajkai kissé elnyíltak, a szemöldökét összeráncolta. A haját összefogta a tarkóján. Már nem a hálóinget viselte, hanem egy fekete nadrágot zöld felsővel. A nyakában egy nagy kereszt alakú medál lógott. Nem is tudtam, hogy Colloredo vallásos.

Teljesen átszellemült zongorázás közben. Talán még azt sem vette volna észre, ha odakint kitör a következő világháború, amíg ő idebent játszik. Már nem éreztem magam kukkolónak. Az voltam, aki valójában: egy szerelmes lány, aki a távolból figyeli szerelme tárgyát. Varázslatos volt éppen Colloredotól hallani először az új zeneművet.

Mikor befejezte, elléptem az ajtótól, nehogy észrevegyen. Felsiettem a szobámba, és bezárkóztam. Hátamat az ajtónak vetettem, és mélyeket lélegezve próbáltam észszerűbb tempóra bírni zakatoló szívemet.