A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Öt

Gróf Arco, miután ő is felfedezte Colloredot, térdre borult. Az agyam valósággal üvöltötte a parancsot, hogy én is kövessem a példáját, de nem ment. Ott álltam néhány méterre a lépcsőtől, és szétnyílt ajkakkal néztem a fent álló férfit. A szemeim minden bizonnyal vetekedhetett volna egy lapostányérral, annyira kikerekedtek. A szám kiszáradt. A szívem hevesen vert. A gyomrom összeugrott, amitől egy pillanatra azt hittem, ott helyben kidobom a taccsot. Aligha lehetett volna cikibb, mint hogy nyíltan bámulom a lépcső tetején álló Colloredot. És (ez így pláne kínos) visszabámult rám, értetlenkedve. Volt valami különös a tekintetében. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha nem akarná levenni rólam a szemét. Ettől a gondolattól az arcom mélyvörös árnyalatot öltött, és behúzott nyakkal vártam, hogy végre megszólaljon.

A percek csak teltek, de nem történt semmi. Vagyis ez nem teljesen igaz, ugyanis gróf Arco megelégelte, hogy (szerinte) tiszteletlenül viselkedtem, és a karomnál fogva lerántott a földre. A térdem hangosan koppant a márványpadlón, mire felszisszentem.

- Gróf Arco, mit jelentsen ez?

Felkaptam a fejem Colloredo hangjára. A szívem már a torkomban dobogott. Hihetetlen, hogy milyen észbontó hangja van ennek a férfinak. Elalélok tőle. Istenem, ha itt kell maradnom zeneszerzőként, ki fogok készülni minden egyes alkalommal, amikor hozzám szól. Ez jól kezdődik...

Gróf Arco felállt és meghajolt.

- Uram, kérem, úgy gondolom, a kisasszony lesz a megfelelő személy Mozart helyére.

Colloredo arcára az értetlenkedés mellé már egy csipetnyi rosszallás is párosult.

- Hogy a kisasszony legyen az új kottafirkász? Merész gondolat, nem gondolja?

- Uram, higgyen nekem! Számtalan fiatal fiút hallottam valamilyen hangszeren játszani, de egyikük sem vehette fel a versenyt vele - bökött rám, majd kapcsolt, hogy mivel nem engedte el a karomat, továbbra is a földön térdeltem, ezért felsegített. - A kisasszony zongorajátéka messze túlszárnyalta a legmerészebb elvárásaimat is. Ráadásul saját zenét játszott.

- Úgy, szóval kegyed még zenét is tud szerezni? - nézett a szemembe.

Csak képzelődtem, vagy tényleg volt egy kis gúny a hangjában, amikor ezt kérdezte? Mindegy is. Viszonoztam a pillantást, és közömbösen válaszoltam.

- Aki nem tud zenét szerezni, ne nevezze magát kottafirkásznak. Vagy ön esetleg máshogy gondolja?

- Én is pontosan így gondolom - felelte. - Mi lenne, ha megmutatná nekem, mit tud?

- Ezer örömmel.

Colloredo lesétált hozzánk. Balra mutatott, egy félig nyitva álló ajtó irányába.

- Erre tessék.

Elindultam, a hercegérsek gróf Arcoval együtt jött utánam. Belöktem az ajtót, mire egy nappaliszerűségben találtam magam. Azt hiszem. De nem biztos. A hatalmas helyiséget fehérre meszelt falak övezték. A túlsó felében egy cserépkályha állt; bájosan pattogott benne a tűz, enyhe melegséggel elárasztva a meglehetősen hűvös őszi idő nyomán kihűlt szobát. Az ajtóval szemközti falon egy kép függött. Egy kotta volt az, valamilyen emlékplakettel párosítva. Egyetlen apró ablakon keresztül jutott be valamennyi fény, amire igazából nem is volt szükség. A mennyezetről alálógó csillárt figyelve legalábbis ez volt a véleményen. A szoba közepén egy zongora állt - ez a hangszer uralta az amúgy teljesen üres teret. Mert igen, ez volt minden, ami abban a nappaliban állt. A nappaliban, amely akkora volt, mint a közös lakásunk Nórival. Csak mondom.

Colloredo elsétált mellettem, kihúzta a zongoránál álló, párnázott széket, és intő mozdulatot tett.

- Ne legyen zavarban! Jöjjön, játsszon nekem!

Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam. Nem lesz semmi gond. Eljátszom neki a zenémet. Tetszeni fog neki. Vagyis nagyon remélem. Odamentem, leültem, felnyitottam a fedelet, amely a billentyűket takarta. Csak egy pillanatig tétováztam; ezalatt a pillanat alatt lopva Colloredora pillantottam, aki a zongorára támaszkodva fürkészte az arcomat. Ez új erőt adott. Azt hiszi, most sarokba szorított. Egy szót sem hitt el abból, amit gróf Arco mondott neki. Már ami az én tehetségemet illeti. Most nem szabad elbizonytalanodnom. Meg kell mutatnom, hogy igenis vagyok annyira tehetséges, mint mondták.

Pillantásom a zongorára esett. Végigsimítottam a billentyűkön. A szemem ott lebegett a zene kottája. Megnyugodtam. Tényleg mindin rendben. Nyugodt szívvel leütöttem az első hangokat. Aztán szép sorban a többit is. Időnként Colloredora néztem, aki kifejezéstelen arccal nézett és hallgatott. Én ezzel tökéletesen meg voltam elégedve. Legalább a hitetlenkedés eltűnt az arcáról. Ez már fél siker.

Végeztem. Lecsuktam a hangszer fedelét, és a hercegérsek felé fordultam. Közömbösen meredt rám.

- Ennyi elég lesz? - kérdeztem.

- Bőven - felelte. Legnagyobb meglepetésemre a kezét nyújtotta. - Hadd üdvözöljem az új kottafirkászt. Kihez van szerencsém?

- Elisabeth von Leichtstein.

- Nagyon örvendek. Remélem, nem fog csalódást okozni.

- Nem fogok. Abban biztos lehet.

Kezet fogtam vele. Amikor kezem az övébe simult, amikor bőrünk egymáshoz ért, mintha áramütés ért volna. Colloredo szinte rögtön visszahúzta a kezét. Enyhén összeráncoltam a szemöldököm. Ez érdekes volt.

- Hívja ide Miát! - szólt oda gróf Arconak. - Mia lesz a segítője. Majd ő segít önnek berendezkedni, és a kérdéseivel is nyugodtan forduljon hozzá. Ő volt a nevelőnőm, teljes mértékben megbízom bennem. Bízza rá magát. Higgye el, tudja, mi a dolga. - Ez már nekem szólt. Bólintottam. Kicsit meglepett, hogy a hercegérsek a néhai nevelőnőjére akar rábízni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szobám lesz-e, nemhogy még egy kisegítőt is kapok!

Néhány perccel később gróf Arco visszatért, nyomában egy ősz hajú, mégis fiatalos nővel. A bőre feszes és hamvas volt, smaragdzöld szemei tele voltak élettel. Ha a haja is megőrizte volna fiatalkori színét, és a háta nem lett volna görnyedt, az anyámmal soroltam volna egy korosztályba, aki amúgy még a negyvenet sem töltötte be.

A nő mosolyogva lépett Coloredohoz, aki mérhetetlen szeretettel tekintett le rá. Mintha anyát és fiát láttam volna: az asszony felnyúlt, megsimogatta a férfi haját, majd lehúzta magához, csókot nyomott az arcára, és ő is odatartotta a sajátját, amit Colloredo lágyan megcsókolt.

- Szükséged van valamire, életem? - kérdezte a nő. Életemnek szólította Colloredot. Ezt végtelenül aranyosnak találtam.

- Szeretnék kérni tőled valamit, Mia. - Colloredo rám mutatott. - Ő itt Elisabeth, az új kottafirkász. Szeretném, ha segítenél neki berendezkedni. Kérlek, mutass meg neki mindent. És ha nem nagy kérés, legyél mindig mellette, ha segítségre van szüksége.

- Ez csak természetes. Az én Colloredomnak bármit - mosolygott fel a férfira. Szintén mosolyogva biccentett felém. - Jöjjön, kedves! Megmutatom a szobáját.

- De... Nem hoztam magammal semmit. Azt mondták, felesleges.

- Ez így is van. Hamar találunk önnek megfelelő öltezéket.

- Mégis honnan?

- Küldetek a királyi szabóért. Egy héten belül teljesen új ruhatára lesz. De előbb - karolt belém. - körbevezetem.