A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Hat

Felmentünk az előtérben álló lépcsőn. Rögtön feltűnt, hogy Colloredo csak a lépcsőfordulóban állt, ugyanis még kétszer annyit kellett utána lépcsőzni. A lépcsőt övező korlát gondosan megmunkált, szép darab volt. Színarany, természetesen, apró mintákkal díszítve. Az utolsó szakaszon a lépcső hirtelen csigaként kezdett kanyarogni. A korlát itt elkeskenyült, amitől elfogott a tériszony. Elég lett volna, ha egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, és máris zuhanok.

Mia megragadta a karomat.

- Ijesztő, tudom. De könnyen megszokja az ember.

Tényleg? Én abban nem lennék ennyire biztos.

Megszorítottam Mia kezét, így mentünk a lépcső tetejéig. Vörös padlószőnyeg borította a folyosót, amint átsétáltunk. Mindkét oldalról csukott ajtók és egy-két falon lógó festmény vett körbe minket. A legtöbb festmény tájképet ábrázolt, ám egy, amely a folyosó végén függött, magát Colloredot ábrázolta. A haját összefogta a tarkóján, szürke ruhában, lúdtollal a kezében áll, feje oldalra fordítva, arca a szokásos komolyságot tükrözi. Elhaladtunk a kép mellett, hogy felmenjünk a második (és egyben utolsó) emeletre vezető néhány lépcsőfokon. Gyorsan vetettem egy pillantást a kép alá függesztett, apró arany táblácskára. „A jelenlegi salzburgi hercegérsek."

A másodikra érve visszahőköltem egy pillanatra. Ide voltak felhordva a korábbi hercegérseki portrék egytől egyig. A fapadlótól a súlyos gerendamennyezetig mindent beborítottak a képek. Illetve majdnem mindent. Három ajtót is láttam; kettő egymás mellett, a jobb oldalon, egy pedig a lépcsővel szemben. Ez utóbbi lakattal volt lezárva, így biztosra vettem, hogy nem az az én szobám.

Mia benyitott a hozzánk közelebb eső ajtón.

- Ez lesz a te szobád.

Kopottas padló, poros bútorok, repedezett ablakkeret. Tisztára mint egy kísértethistóriában. Végigfutott a hátamon a hideg. Egy ruhásszekrény állt az egyik sarokban. Néhány lépésre tőle ott volt az ágy fehér lepedővel, piros párnával, valamint egy fehér-piros takaróval. Az ablak az ággyal szemmagasságban volt. A repedezett keret mellett az ablaküveg sem volt valami tiszta, és szerintem pókhálót láttam rajta. A másik sarokban egy íróasztal kapott helyet, rajta mindennel, aminek egy kottafirkász hasznát veheti: tinta, lúdtollak, egy pár sima toll, tömérdek papír és egy asztali lámpa. A fal, amelynél az asztal állt, tele volt irkálva számomra ismeretlen címekkel. Napfény, Éjsötét álmok, Boldogság négy szólamban, Nász, Örömünnep van ma, és még sorolhatnám. Az ajtó fölött Colloredo családjának címere lógott. Ez volt minden, amit az új szobámban találtam.

- Hát mi ez itt?! – sikkantott fel mellettem Mia. – Világosan megmondtam Mozartnak, hogy viselje gondját ennek a szobának! És hallgatott rám? Persze, hogy nem! – Dühösen betrappolt a szobába, megállt a közepén, és csípőre tett kézzel szemrevételezte a helyiség állapotát. – Minden csupa kosz! Mint egy disznóól!

Az ablakhoz sietett, és ütközésig kitárta mindkét szárnyát. A hirtelen utat törő hűvös őszi levegő huzatot hozott létre; a szoba ajtaja éktelen robajjal csapódott be, mire ugrottam egyet.

- És ez a szag! Borzasztó!

Egyetértek.

Mia felém fordult.

- Beszélni kéne Colloredoval, hogy amíg lakhatóvá nem teszem ezt a szobát, keresni kell kegyednek egy másikat.

Nem, én biztosan nem fogok önként beszélni Colloredoval! Arról nem is beszélve, hogy ezt tuti panaszkodásnak fogja venni, és elküld a francba. Gyorsan megszerezném a következő rossz pontomat nála, az egyszer biztos.

- Kérem, ne fáradjon! Majd én kitakarítok.

Na nem mintha annyira a szívem csücske lenne a takarítás, de amióta Nórival lakótársak lettünk, felváltva takarítottunk. Egyik héten én, másik héten ő. Mindig fintorogtam, amikor rám került a sor, vagy megjátszottam, hogy nagy beteg vagyok. Persze az esetek kilencven százalékában ez a próbálkozásom nem jött be, tekintve, hogy Nóri eléggé kiismert az első személyes találkozásunk alkalmával, így sosem úsztam meg a takarítást. Egy kicsit vicces, hogy most pont ez menthet meg attól, hogy máris újra lássam a salzburgi hercegérseket.

- Biztos benne, kedvesem? – kérdezte Mia a kezét tördelve. – Mert ha gondolja, bármikor szólok Colloredonak...

- Komolyan mondtam – szóltam közbe.

Mia rögtön elsietett, hogy hozza a portörlőt, meg egy vödör vizet és szivacsot. Én addig lehuppantam az ágyra, és a falra írt címeket tanulmányoztam. Ez volt Mozart szobája. Minden cím hozzá tartozna? Vagy esetleg az ő elődei vették fel ezt a szokást?

Elgondolkodtam. Lassan az asztalhoz sétáltam. A zeném járt a fejemben, és Colloredo semmitmondó arckifejezése, amikor eljátszottam neki. Fogtam egy tollat, belemártottam a tintába, és a falhoz léptem. Valami azt súgta, Mozart csak olyan címeket írt fel a falra, amik nem hoztak neki hírnevet, mégis szerves részt játszottak karrierjének beindításában. Még egyszer végigzongoráztam gondolatban a sajátomat, majd a toll hegyét egy üres területhez nyomtam, és gyöngybetűkkel odaírtam: Első találkozás.