A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenhét

Utoljára akkor éreztem magam ilyen szarul, amikor rám tört a honvágy, és éjszakákon át zokogtam folyamatosan. Most is gombóc nőtt a torkomban, az életkedvem meg a nullával lehetett egyenlő. Amikor sírtam, Colloredo jött, és megvigasztalt. Erre a jelen helyzetben nincs sok esélyem, hiszen ő az oka annak, hogy ki vagyok készülve. A fejemhez vágta, hogy semmi közünk nem lehet egymáshoz, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Még távolságtartóbb lett, mint a kezdetekkor. Ha pedig nagy ritkán kénytelenek voltunk egy légtérben megmaradni, a hercegérsek levegőnek nézett. Időnként, amikor már tényleg kínos volt a hallgatás, csak aziránt érdeklődött, hogy alkottam-e még valamit, amit előadhatok a jótékonysági esten. Megráztam a fejem válaszképpen. A kommunikáció ennyiben ki is merült közöttünk. Ha én kérdeztem, nem válaszolt, pedig legtöbbször csak a hogyléte felől érdeklődtem. Kétségbeesetten próbáltam megtörni a jeget, esélytelenül. Colloredo személyisége egyre inkább a sötét, mély óceánhoz hasonlított: ahhoz, hogy igazán megismerd, alá kell merülnöd, ami nem könnyű. Az én esetemben szabályosan lehetetlen.
A munkába menekültem, ami nem sokszor esett meg velem. Azt hittem, kényszerből nem lehet írni, ám hamar rájöttem, hogy nem is kényszerből ültem le zenét szerezni. Meg akartam szabadulni a keserűségtől és a csalódottságtól, ami ilyen rövid idő alatt felgyülemlett bennem. Bezárkóztam a szobámba, és órákig ki sem mozdultam. Sorra vetettem papírra zene formájában a bennem tomboló indulatokat. A fal kezdett megtelni a címekkel: Csalódás, Düh, Bánat, Ez nem lehet szerelem?, Miért ő?, Szerelem, Szeretem, Colloredo. Az asztalom tele volt kották végeláthatatlan sorával. A ruhám és az arcom állandóan tintafoltos volt. A személyzet többi tagja már nem is szólt, ha az arcom kék maradt a tintától. Ők nem tudták pontosan, hogy mi történt, de azzal nagyon is tisztában voltak, hogy nem vagyok éppen felvillanyozva a helyzettől.
Lelkileg labilis voltam azokban a napokban. És akkor még szépen fejeztem ki magam. Egyik idegállapotból estem a másikba. Az egyik pillanatban még szidtam Colloredot, mint a bokrot, a következőben meg azért zokogtam, hogy a felesége akarok lenni. Még szerencse, hogy a kitöréseimet el tudtam fojtani mások jelenlétében, és csak a szobámban fakadtam ki.
Colloredo tényleg felbérelte az apámat, hogy lépjen fel az esten. Ha jól vettem ki Mia szavaiból, Colloredo meghívott valami énekesnőt, és apámnak őt kéne kísérnie zongorán. Honnan olyan ismerős ez nekem? Ja, persze! Apám és anyám szerelmének története is így kezdődött... Szóval, emiatt apám rengetegszer megfordul a kastélyban. Nem is tudom, volt-e egyáltalán olyan alkalom, amikor sikerült elkerülnöm. Valahogy mindig megtalált. Szólni egy szót sem szólt, csak nézett rám merőn. Én jeges pillantással szoktam válaszolni. Jobb is volt ez így. Csak egyszer próbált meg beszélgetni velem.
- Egyre jobban hasonlítasz anyádra, Elisabeth. Tényleg, ha már itt tartunk, mesélj nekem egy kicsit! Mi van most Lillával? Még mindig azt hiszi, hogy meg tud élni énekesként?
Nem hittem a fülemnek. Ezt tényleg egy olyan ember mondta, aki a zene miatt hagyta el a családját?
Kiabálni kezdtem vele. Követeltem, hogy ne merje lenézni az anyámat, és soha többé a szájára ne vegye a nevét. Majd' szétvetett a méreg. Tény, hogy anya nem éppen mintapéldány, de azt nem fogom eltűrni, hogy valaki (különösen, ha ez a valaki az apám) leszólja őt. Meg akartam ütni. Ő azonban fél kézzel megfékezett, és megpofozott.
Jobb is, hogy azóta nem szól hozzám.

Ha valamilyen csoda folytán nem a szobámba zárkóztam be, akkor a zongorateremben töltöttem az időm nagy részét. Számtalanszor eljátszottam már az összes kottát, amit az eltelt néhány nap alatt írtam. Abban reménykedtem, hogy ha hallom kívülről a saját érzéseimet, talán könnyebb lesz túljutnom ezen a helyzeten. Naiv feltételezés volt.
Még sosem voltam szerelmes. Régen csak nevettem azokon a lányokon, akik életük minden percében szerelmesek voltak egy fiúba, és utána sóvárogtak. Hányszor, de hányszor biztattam mindenkit arra, hogy ha éreznek valamit, mondják meg nyíltan az illetőnek! Szerelmi leckéket adtam úgy, hogy még soha egyetlen fiú sem dobbantotta meg a szívemet. Nem hittem abban a nevetséges felfogásban, hogy az ember képes belebolondulni a szerelembe. A pillangók a gyomorban már csak hab volt a tortán. Magamban mindig nevettem az ilyen embereken.
Aztán besétáltam a salzburgi hercegérsek kastélyába, és első látásra beleszerettem Colloredoba. Ironikus, nem? Vagy inkább nevetséges? Elvégre az emberek többsége fél a hercegérsektől. Indokolatlanul szigorúnak tartják. Talán tudat alatt meg is vetik azért, aki. A legtöbben úgy vezették le a feszültséget, hogy hangosan ócsárolták a hercegérseket. Azt mondták, jó érzés kimondani, ami a lelküket nyomja.
Eljátszottam egy kezdősort, majd megálltam, és elmélázva néztem a zongorát. Láttam magamat és Colloredot a hangszer tetején, amikor pár napja megcsókolt. Az ajkamba haraptam, ahogy bizseregni kezdett még az emléktől is. Felidéztem bőrének érintését, testét a testemen, ágyékát a lábaim között, haját az arcom elé hullva. Végigsimítottam az arcomon, hátam ívbe hajlott. Elpirultam. Hátrahajtottam a fejem.
Ekkor vettem észre, hogy Colloredo az ajtóban állt, és engem figyelt. Lehunytam a szemem, és mint aki nem tudja, hogy figyelik, kimondtam, ami a kezdetektől kikívánkozott belőlem.
- Szeretlek.
Kiegyenesedtem, és zongorázni kezdtem. Bátor húzás volt ez tőlem. Egyetlen szó, ami mindent megváltoztathat. Szeretlek. Colloredo már biztos lehet az érzéseimben, hiszen nyílván hallotta, amit mondok. És bár a szó szoros értelmében nem neki mondtam, amit, de bíztam benne, hogy leesett neki a tantusz.
Te jó ég. Tényleg jó érzés kimondani, ami a lelkemet nyomja.
A szemem sarkából Colloredora néztem. A férfi nem nézett felém. Vagy azért, mert leesett neki, hogy tisztában vagyok a jelenlétével, vagy azért, mert elkalandozott. Igazából nem fontos. Nem érdemes reménykedni, mert úgyis csalódik az ember. Bevallottam, hogy szerelmes vagyok belé. Ennél többet nem tehetek. Valamiért úgy érzem, a hercegérsek nem tudna mit kezdeni azzal, ha elé állnék, és a szemébe mondanám ezt az egy szót. Meg amúgy is. Maga mondta, hogy közöttünk nem lehet semmi. Arról nem is beszélve, hogy a csók óta tudomást sem vesz rólam.
- Elisabeth...
Az ajtó felé fordultam, ahol az imént Colloredo állt. Már nem volt ott senki.
Csalódottan felsóhajtottam. Talán ideje számba venni azt a lehetőséget, hogy ez egy beteljesületlen szerelem marad.