A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Epilógus

- Apa!

Már legalább egy félórája kerestem, de még mindig semmi. Idióta módjára rohangáltam a folyosón, a személyzet minden arra járó tagját leszólítottam, nem tudják-e esetleg, hol van az apám. Nem tudták. Még Mia, apa egykori nevelőnője is tanácstalanul tárta szét a karját, és fejrázva közölte, hogy ma még nem is látta apát. Csodás, és éppen ma kell ezt csinálnia. Már rajtam volt az alkalmi ruhám, a hajam és a sminkem egyaránt kifogástalan. Amikor elsiettem a konyha mellett, hallottam, hogy Ludwig éppen leordította Amadeus fejét, hogy eszébe se jusson tönkretenni egy rosszul elhelyezett gyertyával a tortát, mert akkor az ünnepség után felnégyeli. A takarítónők is nagy munkában voltak: minden emelet csillogott-villogott, sehol egy porszem. Annyira átkozottul tökéletes volt minden! Már csak egyvalaki hiányzott: az apám. A fenébe is, miatta nem késhetek el a születésnapi bálomról!

Leszaladtam az emeleti lépcsőn, vigyázva, hogy el ne essek. Apa nem volt a kastélyban; jöjjön a kert. Az előtérben akaratlanul is megálltam az egyik portré előtt. Egy nőt ábrázolt, széles mosollyal, modellekhez illő pózban. Fekete haja kócos kontyban ült a feje tetején. Mindkét kezét finoman az arcához érintette. Ezzel a mozdulattal a művész még jobban kiemelte az amúgy szinte láthatatlan gödröcskéit. Szemei olyan élettel telien csillogtak, hogy a torkom elszorult tőle. Az én tekintetem sosem sugárzott ilyen mértékű boldogságot, pedig most éppen annyi idős vagyok, mint a festményen szereplő nő volt akkor.

A szemembe aljas könnyek gyűltek. Hátat fordítottam a portrénak, amennyire lehetett, óvatosan letöröltem a könnyeket, mielőtt kicsordulnak és tönkreteszik a sminkemet. A főbejárat felé indultam ismét. Ám amikor a kilincsért nyúltam, az ajtó egyszeriben kitárult, és a keresztanyukám lépett be rajta. Az arca felderült, amikor meglátott; nyomban a karjaiba zárt.

- Lottikám, hogy te milyen gyönyörű vagy!

- Lotte – javítottam ki, és viszonoztam az ölelést. Tizennégy éves korom óta igyekszem rászoktatni mindenkit, hogy a rendes nevemen, Lotténak hívjanak, ne pedig a kiskori becenevemen. Már nem szeretem a Lottit. Amikor tizenhárom évesen egy számomra nagyon fontos személy szólított így, aznap ezzel egy időben megváltozott az életem. Semmi különös oka nincs annak, hogy nem szeretem a becenevemet, csak annyi, hogy rossz emlékek kötnek hozzá.

Keresztanyu a vállamra tette a kezét, és szomorú mosollyal nézett a szemembe.

- Éppen olyan vagy, mint ő.

Könnyek folytak végig az arcomon. Sejtettem, hogy ez lesz. Tizenhárom éves korom óta egyetlen szülinapomat sem bírtam ki sírás nélkül. Hiába fogadtam meg minden évben, amikor elfújtam a gyertyákat, hogy a következő évben erős leszek, erős leszek magam és apa miatt is, nem ment. Az életkorom alapján már felnőtt voltam, de egy ekkora tragédia beárnyékolta életem hátralevő részét olyan szinten, hogy tudtam, valójában nem leszek képes sosem felnőni. Nélküle nem fog menni. Pedig soha többé nem látom már viszont.

Keresztanyu az arcomhoz nyomta vászonzsebkendőjét, és letörölte a könnyeimet. A kézitáskája után nyúlt, kiemelt belőle egy vörös rúzst és egy szemceruzát, és megigazította a sminkemet.

- Így ni – tette el a kellékeket. – Nem történt semmi – mosolygott rám biztatóan, és áthelyezte a hajamban lévő egyik hajtűt, hogy az eltüntesse a szememből a hajszálakat.

- Keresztanyu, nem megy – görbült újra sírásra a szám. – Nem vagyok rá képes. Évről évre egyre nehezebb lesz. Képtelen vagyok elfelejteni, ami akkor történt. Nagyon hiányzik!

- Tudom. De ideje lenne megtanulnod, hogy nem a te hibád volt. Ő is elmondta ezt neked, nem?

Bólintottam. Igen, pontosan ezt mondta: Nem a te hibád. Hazudott, és ezt jól tudtam. Az én hibám volt, csak az enyém. Ha nem lököm meg, még játékból sem, nem történik meg. Ha képes vagyok felmérni, milyen könnyen baj lehet egy ártatlanul induló játékból, most minden más lenne. De nagyon gyerek voltam még, nem volt bennem semmi felelősségérzet, semmi félelemérzés. Hogy gyűlöltem magam még hetekkel azután is! Azt kívántam, bár velem történt volna az, ami vele.