A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tíz

Feltámadt bennem a honvágy. Sosem volt szoros a kapcsolatunk anyával, most mégis azon vettem észre magam, hogy utána áhítozok, akár egy kisgyermek. De akkor is így éreztem magam, ha a legjobb barátnőmre vagy a közös otthonunkra gondoltam. Hiányoztak a régi, megszokott dolgok, és kézzel-lábbal tiltakoztam az újak ellen.

Egyszerűen nem találtam a helyem a kastélyban. Már egy hete itt éltem, mégsem változott semmi. A szabó meghozta a rendelt ruhákat. Mindegyik kifogástalan volt, és pontosan úgy nézett ki, ahogy Mia megálmodta. Szegény ember, mennyit dolgozhatott, hogy minden elkészüljön a határidőre, én meg még arra sem voltam képes, hogy normálisan megköszönjem, csak idiótán bámultam rá, és amikor Mia oldalba bökött, jelezve, hogy csináljak már valamit, egy magamra erőltetett mosolynál többre nem telt.

Aztán ott volt az az apró probléma, hogy újabban nem voltam képes egyetlen normális zenét sem megkomponálni. Minden nap órák hosszat ültem a hintaágyban, hátha az őszi tájkép megmozgat bennem valamit. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy ez azért van, mert igazából már írtam itt egy zeneművet, csak az olvashatatlanná vált a tintától. Mikor idáig eljutottam, a gondolataim Colloredo felé kanyarodtak. Nagy ívben elkerültem, ahogy ő is engem. Ha olykor feltűnt a látóteremben, az is csak azért volt, mert éppen átsietett a helyiségen, ahol tartózkodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért ilyen tartózkodó velem szemben, mert utál, vagy egyszerűen csak tartja magát a szavához, és csak akkor lesz hajlandó újra beszélni velem, ha írtam neki egy új dalt.

A személyzet tagjai mind nagyon kedvesek voltak hozzám. Reggelente én voltam az első, aki beült a konyhára, és nézte, hogy Ludwig meg a kuktái milyen finomságokat szolgálnak fel reggelire, hiszen tudtam, hogy a maradék lesz a mi reggelink. Ludwig kezdett úgy viszonyulni hozzám, mintha az unokája lennék. Kétnaponta elcsent a reggeli péksüteményből egy darabot, és csak azután adta át a tálcákat a pincérnek, hogy én eltüntettem az előrehozott reggelit. A takarítószemélyzettel általában a mosókonyhában tudtam beszélgetni, ahol maguk lehettek, és kipletykálhatták mindazt, amit a kertésztől vagy valamelyik pincértől hallottak. Engem is mindig bevontak a beszélgetésbe, sosem néztek levegőnek. Leginkább arról faggattak, hogy hol éltem, milyen életem volt, mielőtt itt kötöttem ki. Amikor elmeséltem, hogy gróf Arco milyen különös módon fedezett fel, mint tehetséges kottafirkász, minden részletet hallani akartak. Beszámoltam mindenről, és készségesen válaszolgattam a kérdéseikre is. Egyvalamit persze nem hoztam szóba: hogy az én esetemben a szerelem első látásra valóban létezik.

Sajnos azonban hiába volt a kedvesség, közvetlenség és törődés, éjszakánként egyre nyomorultabbul éreztem magam. Néha, ha csak ránéztem az új ruhatáram egy darabjára, sírva fakadtam. Vissza akartam menni a városba. Újra az az Elisabeth akartam lenni, de szégyenli az anyját, otthon komponálgat magának, és szabadidejében a legjobb barátnőjével hülyéskedik. Haza akartam menni.

Egyik éjjel olyan nyomasztóan hatott rám a honvágy, hogy nem tudtam megállni, és sírni kezdtem. Összegömbölyödtem a takaró alatt, még az ajtónak is hátat fordítottam, hogy ha esetleg valaki mégis bejönne, ne lásson meg. Kezemet a szám elé tettem, hogy csillapítsam a sírás hangját. A szemem szúrt. Álmos voltam, és azt reméltem, a fáradtság kiüt. Csak éppen az volt a baj, hogy a sok sírástól voltam fáradt. Viszont ha akkor abbahagytam volna a sírást, és nem adom ki magamból a felgyülemlett feszültséget, azzal csak azt kockáztatom, hogy előbb-utóbb egy lelki idegroncs leszek.

Így hát sírtam, sírtam keservesen, zihálva, rémülten. Alig kaptam levegőt, de nem számított; nem kockáztathattam, hogy bárki meghalljon.

Egyszer csak egy kéz ért az arcomhoz. Olyan váratlanul ért, hogy egy pillanatig sírni is elfelejtettem. A kéz letörölte a könnyeimet.

- Semmi baj – suttogta a kézhez tartozó alak. Nem tudtam, ki az. Nem ismertem meg a hangját. Azt viszont éreztem, hogy ez a valaki tényleg meg akar vigasztalni.

Lehúzta a fejemről a takarót, és megsimogatta az arcomat.

- Aludjon nyugodtan. Minden rendben.

A kéz eltávolodott az arcomtól, mire rémülten kaptam utána.

- Ne menj – suttogtam. – Maradj még egy kicsit. Kérlek. Olyan rossz egyedül.

A hátam mögött besüppedt a matrac. Átfordultam, hátha a kintről beszűrődő holdfényben megláthatom a „megmentőm" arcát, de pechemre pont úgy helyezkedett, hogy csak arany színben pompázó hálóingét láttam. Ki ez? Kinek lehet ilyen hálóruhája?

Az alak kezét a szemem elé tette, így muszáj volt becsuknom őket.

- Pihennie kell. Tudom, hogy nem könnyű ez egy idegen helyen, mégis arra kérem, próbálja meg.

Bólintottam. Az alak ismét az arcomat simogatta. Elmosolyodtam. Én nem láttam őt, ő viszont látott engem. Biztosan látta a mosolyomat is.

Mikor már félálomban voltam, a keze lecsúszott az arcomon, hüvelykujjával végigsimítva az ajkamon. Elpirultam. Az alak szép lassan felemelkedett az ágyról, és nesztelenül az ajtóhoz ment.

- Jó éjt! – suttogta bele az éjszakába, aztán kiment.

Másnap, mikor felkeltem, felrúgtam eddigi szokásaimat, és ahelyett, hogy lementem volna a konyhába, az íróasztalomhoz ültem, és kottázni kezdtem. A tegnap éjszaka csak egy szép álomnak tűnt csupán, mégis elég élénken élt bennem ahhoz, hogy alkalmas legyen az új művem alapjának. Megállás nélkül írtam, és elmondhatatlanul boldog voltam. Sikerült! Komponáltam egy új zenét. Ha megmutatom Colloredonak, biztosan megtörik a jég, és hajlandó lesz végre beszélni velem.

Ám még mielőtt lesiettem volna, a falhoz léptem. A mi titkunk – írtam fel rá, és már mentem is.

Kiderült, hogy Colloredo nincs itthon. Mia szerint csak késő este fog hazaérni, és azt az utasítást adta a személyzetnek, hogy senki se várja ébren. Csalódottan vettem tudomásul a helyzetet, és inkább visszamentem a szobámba. Eltökéltem, hogy én most már csak azért is megvárom Colloredot.

Persze a tervem dugába dőlt. Viszont egyszer, amikor átfordultam a másik oldalamra, valaki éppen akkor tette be maga után az ajtót.