A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Tizenöt

Mintha sosem akarna elengedni. A kezem, amelyből néhány pillanattal ezelőtt kiesett a bögre, most Colloredoéba simult. Összekulcsoltuk az ujjainkat. Ennek a percnek a végtelen gyönyörűsége már-már fojtogató volt. Megállás nélkül csókolt, egy percet sem hagyott, hogy levegőhöz jussak. Ő is zihált már, de a világért el nem engedett volna. Másik kezével a hajamba túrt, és még közelebb húzott magához. Testem minden négyzetcentimétere az övéhez tapadt. Éreztem a remegő izmokat, a szaporán emelkedő mellkas ritmusát, a hevesen dobogó szívet.

Égtem a vágytól. Colloredo szeret. Ebben már biztos voltam.

Kezemet zakatoló szívére helyeztem. Az a szív értem vert. Tisztán éreztem minden egyes dobbanást. Egy ütemben vert az enyémmel. A tenyerem felforrósodott.

Nem is tudtam, hogy ilyen érzés a boldogság.

Lehunytam a szemem. Szeret. Colloredo szeret. Biztosan voltam benne, hogy ez így van. Legalábbis ennek tudtam be azt a mozdulatot, amikor leheletfinoman végigsimított a karomon. Ekkor a szabad karomat átvetettem a vállán, és tovább húztam a csókot. Én sem akartam abbahagyni. Ha csak egyet kívánhatnék, az biztosan az lenne, hogy az örökkévalóságig csókolhassam ezt a férfit.

Felsőtestem a zongorára borult. Magammal húztam Colloredot is. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne a mentőöv egy tengeri vihar kellős közepén. Megragadta a szoknyámat, és felhúzta a térdemig, majd a lábaim közé férkőzött. Megremegtem, és kissé eltátottam a számat, mire nyelvét finoman végigfutatta az enyémen. Ágyékát az enyémnek nyomta. Belenyögtem a csókba.

- Colloredo, megérkezett a...

Egyszeriben felpattantak a szemeim. Colloredo sem csókolt már, hanem elhúzódott tőlem, és engem is azonnal felrántott. Szégyenkezve igazítottam helyre a csillogó zöld szoknyát.

Mia állt az ajtóban, kikerekedett szemekkel, rákvörös fejjel. Alighanem a látottak után nem is volt annyira fontos, hogy ki érkezett. A figyelmét egyértelműen elterelte az, amit látott. Tekintete ide-oda ugrált köztem és Colloredo között. Az arcán zavart láttam.

Vajon mindenki így reagálna a kettősünkre csupán azért, mert ő uralkodó, én meg alattvaló vagyok? Ennyire régimódiak lennének az emberek? Persze tisztában vagyok vele, hogy a rang sok mindent befolyásol. Mégsem gondolom azt, hogy emiatt miért ne lehetnénk mi ketten együtt.

A szemem sarkából Colloredora pillantottam. Ügyelt rá, hogy véletlenül se nézzen felém. Míg én lesütöttem a szemem, ő merőn Mia szemébe nézett, mintha így próbálna üzenni neki, hogy nem láthatott semmi érdekeset. Pedig szerintem nagyon is érdekes és nem mellesleg élvezetes volt, ami történt. Colloredo és én... Nagyon szeretnék a kedvese lenni.

Ezzel a gondolattal egy időben a fülembe csengtek a szavai, mielőtt megcsókolt volna. Azt mondta, ha akarna, akkor sem vehetne feleségül. Összeráncoltam a szemöldököm. Csak most kezdtem értelmezni ezt a mondatot. Ha akarna, akkor sem vehetne feleségül. Szóval igazából meg sem fordult a fejében, hogy mi ketten valaha egy pár legyünk, ezért fogalmazott úgy, hogy ha akarna? Vagy épp az ellenkezője: nagyon is azt akarja, hogy én legyek a felesége? Esetleg egyfajta kettősség tombol benne, mert ő maga sem tudja, hogy mit érez? És mi az, hogy nem vehet feleségül? Ő a salzburgi hercegérsek. Neki mindent szabad, vagy nem? Te jó ég, ezt megérteni is képtelenség, nemhogy átélni!

Elfordítottam róla a tekintetemet. Ráérek ezzel akkor foglalkozni, ha ki tudom kerülni Mia keresztkérdéseit, és a szobámba vonulva végre feldolgozom, hogy Colloredo megcsókolt. És szeret engem.

Mia idegesen topogott a lábával.

- Bocsánat, én csak... - A megfelelő szavakat kereste, de nem találta. Nem csodálom. Egy ilyen helyzetben nincsenek megfelelő szavak. A férfit, akit ő nevelt, rajtakapta a kottafirkászával. Ez neki is legalább annyira kínos lehetett, mint nekünk. Ha nem kínosabb.

Colloredo odalépett hozzá, kezét a kezébe fogta.

- Semmi gond. Ki érkezett meg?

- A zenész, akit az estélyre akarsz felbérelni, drágám. Az előtérben vár. Kávét adtam neki, mielőtt bejöttem.

A férfi puszit adott Miának.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb.

Kikerülte Miát, és kiment a szobából. Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Pontosan úgy nézett, mint aznap, amikor gróf Arcoval karöltve betettem a lábam a kastélyba. Ugyanolyan elérhetetlennek tűnt most is. Akartam mondani neki valamit, bármit, de amikor szólásra nyitottam a számat, a szemei villámokat szórtak felém, ezért inkább csendben maradtam.

- Meséljen csak, milyen kapcsolatban is van pontosan az én Colloredommal?

Mia, ha voltak is gyengébb pillanatai, mindig kedves és törődő volt. Sosem haragudott nagyon senkire, és rá sem lehetett haragudni. Ehhez képest most olyan ridegen szólt hozzám, hogy kirázott a hideg.

- Nem értem, hogy pontosan mit akar tudni – feleltem suttogva. Akármennyire is gondoskodó és szerethető nő Mia, engem nem ismer születésem óta. Nem tudok feltétel nélkül bízni benne, és valószínűleg Colloredo sem akarná, hogy mindenfélét összehordjak kettőnkről. Jobb tettetni az ostobát.

- Nagyon is jól tudja, mire célzok! – csattant fel. – Amióta itt van, valami nincs rendben. Colloredo egyre gyakrabban ideges. Rengeteget zongorázik. Mindig érdeklődik a kisasszony felől, és ha az a válaszom, hogy ma még nem láttam, beül a zongoraterembe, és megállás nélkül játszik egy dalt, amit mintha hallottam volna évekkel ezelőtt. Talán egy akkori kottafirkász itt felejtett kottája, de ez nem is fontos. Feltűnő, hogy Colloredo szemmel akarja tartani a kisasszonyt, de nem azért, mert fél, hogy maga valami rosszat csinál. Ó, nem, egyáltalán nem erről van szó! – Közelebb hajolt, a tekintete belém látott. Hátráltam egy lépést. – Amit az imént láttam, ékes bizonyítéka annak, hogy kettejük között működik a kémia. A kérdés már csak az, hogy helyes-e ez így, ha mindenki tudja, hogy a nyilvánosság előtt nem lehetnek együtt?

- Már hogyne lehetnénk egy pár?! – Mia szavai kezdték előhozni a legrosszabb énemet. Fortyogott bennem a düh, és nem szándékoztam gátat szabni neki. – Szerelmes vagyok Colloredo! És amint látott, az a csók, azt ő akarta. Colloredo csókolt meg engem, nem pedig én őt. Van különbség, de a lényeg ugyanaz. Szeretem őt. És ha még valakitől meghallom azt a mondatot, hogy nem lehetünk együtt, felrobbanok!

Szabályosan ordítottam Miával, aki megint ugyanolyan volt, mint amilyen általában lenni szokott: aggodalmaskodó. Még mielőtt szétmarcangolt volna a bűntudat, kivágtattam a helyiségből. Rossz emberen próbáltam levezetni a feszültséget, igen, tudom. De sosem tűrtem, hogy mások mondják meg, mit csináljak és mit nem. Ki állítja, hogy a hercegérsekkel nem lehetünk együtt? Álljon ide elém, aki bevezette ezt az íratlan szabályt, és megmutatom neki, kivel szórakozzon legközelebb.

Colloredo és előtérben állt. Egy férfival beszélgetett. Magas volt és fiatalos, olyan negyven körülre saccoltam. Szmoking volt rajta. Minden ruhadarab az élére volt vasalva. Megjátszós. Nyilván azért rittyentette ki így magát, mert a nagy salzburgi hercegérsekhez jött megbeszélésre. Sosem kedveltem a fajtáját.

A férfi felnézett, találkozott a tekintetünk. Mintha magamat láttam volna férfiként. Az ismeretlen szemei tágra nyíltak, nekem pedig világossá vált, hogy ki ez.

- Apa?!