A salzburgi hercegérsek |BEFEJEZETT|

Négy

- Mindjárt ott vagyunk - szólt a bakról félig hátraforduló kocsis.

Nem reagáltam le az információt. Minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető legtávolabb maradjak gróf Arcotól, aki mellettem foglalt helyett. Ahhoz képest, hogy minden bizonnyal ő a hercegérsek jobb keze, meglehetősen apró hintója volt. Ez a tény nem kedvezett túlságosan, hiszen így gyakorlatilag esélyem sem volt tartani a tisztes távolságot a férfitől. Az elején még próbálkoztam ugyan, de végül feladtam, és a hintó oldalához préselődve vártam, hogy végre odaérjünk.

Miután eljátszottam a zenémet, gróf Arco percekig pislogás nélkül meredt rám. Türelmesen, elégedett mosollyal vártam, hogy elmondja a véleményét. Először csak hebegett-habogott, aztán végre ki tudott nyögni egy értelmes mondatot.

- Ez... Ez zseniális!

Mosolyom még szélesebb lett. Ha erre most azt mondanám, hogy tudom, az nagy bunkóság lenne? Igen, valószínűleg igen, ezért csak biccentettem válaszképpen.

- Colloredonak is hallania kell kegyedet zongorázni. Ráadásul amit játszott, ön komponálta! Teljesen odáig lesz öntől.

Itt nekem kerekedtek el a szemeim.

- Úgy érti, most rögtön?

- Igen, igen, jöjjön! - Gróf Arco megragadta a karomat és kifelé kezdett húzni. - Minél előbb indulunk, annál gyorsabban érünk a kastélyba.

- De várjon! Össze kell pakolnom néhány ruhát arra az esetre, ha...

- Ne aggódjon, a kastélyban minden van, amire szüksége lehet. Induljunk!

- És mi lesz a...?

Gróf Arco eleresztett, és dühösen fújtatva fordult felém.

- Most kell indulni. - Tétovázásomat látva máshonnan közelítette meg a dolgot. - Vagy esetleg azt szeretné a kisasszony, hogy maga a salzburgi hercegérsek jöjjön el önért?

Nyeltem egy nagyot. Elevenembe talált ezzel a húzásával. Évente talán egyszer-kétszer látni Colloredot a kastélyon kívül, akkor is csak minimum tíz méter távolságból. Sosincs egyedül: vagy hintóban ülve vonul át a városon, vagy gyalog megy, egy tucat katonával a nyomában, akik még a legapróbb kavicsokat is eltüntetik az útjából, néhány orra bukjon. Colloredóban mindig is azt tartottam a legijesztőbbnek, hogy neki sosem kellett fenyegetni, elég volt, ha az ember szemébe nézett, és máris lesték minden kívánságát. Ő is azon kevés emberek közé tartozott, akiken látszik, hogy nagyhatalmúak, megközelíthetetlenek. Ez kissé szürreális, ha azt vesszük, hogy a hercegérsek alig lehet több harmincnál, habár a viselkedése egy hatvanéves, évtizedek óta a trónon lévő uralkodóéval tökéletesen megegyezik.

- Átöltözöm, és indulhatunk - mondtam végül, átgondolva a hallottakat.

- Arra semmi szükség - rázta meg a fejét gróf Arco. - Mint már említettem, a hercegérsek úr otthonában minden a rendelkezésére fog állni, amint megkapta az állást.

- Így mégsem mehetek! Hiszen a salzburgi hercegérsekhez készülök!

A fekete felsővel még nem is lett volna gond, de a tapadós nadrág, amit viseltem, ramaty állapotban volt. A szárán már elkezdett felfesleni az anyag, ami nem mutatott túl meggyőzően. Mint a kis libapásztorlány abban a Grimm-mesében.

- Nincs az öltözékével semmi gond. - A férfi benyúlt az aktatáskájába, kiemelt belőle egy apró erszényt, és a kezembe nyomta. - Legyen elég ennyi előlegnek. Most pedig jöjjön!

Nórira néztem, aki mosolyogva bólintott. Odadobtam neki az alighanem néhány pénzérmét rejtő erszényt, beleléptem a magas sarkúmba, felkaptam a köpenyemet, a vállamra terítettem, és gróf Arco után indultam.

Odakint nem túl bizalmasan mértem végig az apró, hófehér hintót. Két lovat fogtak be elé, a bakon egy fiatal kocsis ült. A hintó belseje vörös bársonnyal volt bevonva, ami mondjuk kényelmesnek látszott. Félretéve minden bizalmatlanságomat hagytam, hogy gróf Arco besegítsen, majd miután ő is beült, elindultunk.

- Nézze csak! Ott a kastély - szólt a férfi nem sokkal azután, hogy a kocsis jelezte, hamarosan megérkezünk.

Oldalra hajolva kilestem a kocsis háta mögül. Leesett az állam.

A hercegérsek kastélya színtiszta pompa volt. A hófehér és az ezüst dominált a magas, sokablakos, tornyokkal díszített épületen. És érdekes, de nem tartottam túl csicsásnak a megjelenést. Nem volt benne semmi felesleges díszítőelem, csak a természetesen fehér falak az ezüst ablakkeretekkel és tetővel. Egy egyenes, barna földdel borított úton hajtottunk, melyet két oldalról mélyzöld pázsit övezett. Ez az ösvény vezetett a kastélyhoz. A kastélyhoz, ahol Colloredo élt.

Kezdtem egy kicsit bepánikolni. Most már nincs visszaút. Be kell oda mennem. Ha kell, a hajamnál fogva fognak berángatni. Találkozni fogok a salzburgi hercegérsekkel. Beszélni fogok vele. Jobban megismerhetem; kideríthetem, tényleg olyan zárkózott személyiség-e, mint amilyennek látszik. De ami talán a legfontosabb: zongorázni fogok neki, és ha elnyerem a tetszését, itt kell maradnom vele, mint az újdonsült kottafirkász.

A hintó pontosan a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt állt meg. Gróf Arco szinte kiugrott, majd visszalépett, és kisegített a hintóból. Ezután intett a kocsisnak, aki elhajtott. Ennyit a menekülési útvonalról.

Felnéztem az immár testközelben lévő épületre. Olyan érzésem volt, mintha a tornyai az égig nyújtózkodnának. Az ezüstön visszatükröződött a napfény, valósággal megvakítva az embert. A kastély előtt, mint minden hasonló épület esetében, egy ápolt, tökéletesen rendben lévő kert feküdt. A kert itt többnyire macskaköves utat jelentett, elejtve egypár négyzet alakú füves résszel, esetleg virágültetvénnyel, meg persze a főbejárattal szemben helyet foglaló szökőkút sem hiányozhatott. Az egész helynek nagyon mű beütése volt, amitől csak még jobban bepánikoltam.

- Jöjjön csak! A hercegérsek úr már biztosan várja.

Gróf Arco belökte a díszes kertkaput, és várta, hogy odasétáljak mellé. Én azonban nem mozdultam. A lábaim remegni kezdtek. Csak most értettem meg igazán, hogy mibe mentem bele önként. Felrúgtam az egész addigi életemet, ami a legnagyobb hiba volt, amit valaha elkövettem.

- Kisasszony, kérem, ne várakoztassuk meg a hercegérseket!

Megráztam a fejem, és hátráltam egy lépést.

- Nem. Nem akarok bemenni. Nem gondoltam át eléggé. Én ezt nem akarom!

- De kérem, nincs mitől tartania! - próbált a lelkemre hatni gróf Arco, aki továbbra is a nyitott kapu mellett állt. - Egyáltalán nem biztos, hogy maga lesz az új kottafirkász. És ha mégis, majd akkor átgondolhatja a dolgot. Viszont amíg nem tud semmi biztosat, minek idegeskedik feleslegesen?

Összepréseltem az ajkaimat, és elindultam a kapu felé. Amint becsukódott mögöttem, a szívem rémülten kezdett dobogni a mellkasomban. Szótlanul, lehajtott fejjel követtem gróf Arcót egészén a kastély bejáratáig. Rápillantottam a fából és vasból készült kapura, majd miután azt is kinyitották, beléptem rajta.

A kastély belülről még színpompásabb volt, mint kívülről. Vörös, arany és ezüst mindenütt. Hatalmas, bársonyfüggönnyel keretezett ablakokon tört utat magának a fény. A falakon családi képek és egyéni portrék, évszázadokra visszanyúlva az uralkodócsalád történelmébe. A márványpadló közepén egy vörös szőnyeg futott végig. A szőnyeg egy lépcső kezdeténél végződött. A lépcső tetején tetején egy férfi állt, csizmában, bőrnadrágban, ingben és bokáig érő díszkabátban. Vállig érő barna haj keretezte komor arcát. Szemöldökét kérdőn felvonta, amikor meglátott. A szeméből sem tudtam kiolvasni semmit. Úgy állt ott, mint egy kőszobor. Semmi érzelem, csak merő mozdulatlanság.

És mégis... Amint megláttam, szinte azonnal beleszerettem a salzburgi hercegérsekbe.