A tinta csodákra képes

Chapter 12 Joey lakása és a telefonálás

¤Rose szemszöge¤

Sajnáltam, hogy el kellett futnom Alice-éktől. De máshogy nem kerülhettem ki ezt a kérdést. Még nem szabad elmondanom. Még túl korai lenne.
Megálltam azon a helyen, ahol régi szobám volt. Lenyomtam a kilincset és elkezdtem benyomni. Hiába. Zárva volt.
Megfordultam. Jobban körül néztem ezen a folyosón. Szerencsémre, az egyik szobában, amibe benéztem, megláttam egy fekete tárgyat az asztalon.
- De jó! Imádlak... - mondtam, ahogy oda értem a telefonhoz.
Elővettem a kis papírt, amin a telefon szám volt. Elkezdtem tárcsázni. A fülemhez raktam a kagylót és vártam.
A túl oldalon csend volt. Még egy apró kis zúgás sem volt.
Megpróbáltam még egyszer, de sikertelenül.
- Ez nem lehet igaz! - kiabáltam dühömben.
- Mi a baj, Rose? - jött oda hozzám Henry.
- Nem működik a telefon. Nem bírtam felhívni Wally Franks-et. - mondtam csalódottan.
- Értem. Ez nem baj. - mondta kicsit vidámabban.
- Várj. Ez miért nem baj?
- Eggyel több ok, hogy velem gyere.
- Hová megyünk...?
- Úgy gondoltam, hogy felugrunk Joey lakására, mert valószínűleg ott van.
- És kifejtenéd, hogy miért?
- Mert máshol nem lehet. - próbált meggyőzni Henry.
Jaj, Henry. Ha tudnád azt, amit én láttam. Hogy ki is az a Tintadémon cucc, aki elől menekülünk, akkor nem mennél te sehová.
- Szóval... Mit szólsz? Eljössz velem?
- Jó. Legyen. De mi lesz addig a többiekkel? Nem akarom itt hagyni őket...
- Nyugi. Megbeszéltem velük. Alice lesz addig a főnök.
- Oké. Meggyőztél veled megyek.
- Tudtam, hogy nem fogsz nemet mondani. És lehet, hogy találkozunk Joey-val is.
- Ja....
Felvettem a táskámat, amiben az én kis stúdió túlélési szettem volt. Volt benne balta, Bacon Soup és a könyv.
Henry még pár szót beszélt Alice-szel. Utána elindultunk.
Olyan furcsa volt átlépni a stúdió küszöbjét. Kint minden tele volt színekkel és illatokkal. Hiányzott a bent lévő sárgult papír és tinta illata.
- Ah, fény! - takartam el rögtön a szemem, ahogy a Napot megláttam.
- Nyugi. Csak a Nap. És ne legyél olyan, mint egy vámpír. - karolt át Henry.
- Jó. Csak olyan furcsa...
- Tudom. De nyugi. Tíz percre lakik innen Joey. És ahogy megnéztük, hogy ott van-e és te is telefonáltál, utána rögtön vissza is jövünk a stúdióba. Megbeszéljük majd, hogy mi legyen a következő dolog.
- Jó. De nem szerettem volna őket ott hagyni. Igazságtalannak érzem azt, hogy mi itt, kint nyugodtan sétálgatunk, míg ők bent ragadtak a stúdióban.
- Figyu. Megígérem, hogy egy nap velük sétálgathatsz. De előbb meg kell ezt oldanunk. Oké?
- Oké....
Egy kis, kék kertes házhoz értünk. Két emelete volt. Az ablakokat behúzták függönyökkel, ezért nem lehetett belátni. Kivétel...
- Ott lesz. - mutatott arra, az egy emeleti ablakra, amit nem takart el egy függöny sem.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- És van ötleted, hogy jutunk be?
- Nincs.
- Nekem van.
- Hallgatlak.
- Van baltám. - néztem fel Henryre komolyan. Ha kell betöröm vele az ajtót. El is kezdtem keresni a baltát, de valaki kivette a táskámból...
- Várj, várj... Nem törünk be hozzá.
- Nem is tudnánk. Valaki elvette a baltám. Neked van ötleted?
- Megpróbálok valamit... - nyújt a kilincs felé. Rárakta a kezét és lassan lenyomta. A zár hangosan kattan. Az ajtó magától, nyikorogva kinyílt.
Bent sötétség honolt. A könyvek magas tornyokban álltak. Nagy rendetlenség volt.
- Nem kéne villanyt kapcsolni...? - kérdeztem óvatosan.
- Nem. Gyere. - fogta meg a kezem és elindult előre. Követtem.
A könyvek közt igazi labirintus alakult ki. Ezt még nehezítette a sötétség, de már kezdett hozzá szokni a szemem.
Majd valahogy elértünk a lépcsőhöz.
- Vigyázz a lépcsőfokokra. - figyelmeztett Henry.
- Oké...
Lassan lépkedtünk felfelé.
Fent egy ajtó várt minket. Henry óvatosan kinyitotta.
A Nap fényétől alig lehetett látni valamit.
A szobának kellemes hangulata volt. Régi poszterek voltak a falon. A bútorok kellemes színűek voltak. Ami meglepett Joey-tól, hogy rend volt.
- Wow.... - mondtam miközben körbe forogtam.
- Még soha nem voltál itt?
- Nem. Te már voltál?
- Igen... - mosolyodott el. - Régen...
Mikor minden más volt...
- Más... - ismételeltem el. Olyan furcsa ezt mondani. Egyik nap még minden ment normális, de aztán megkaptam azt a levelet és minden megváltoztatott.
- Ne rágódjunk a múlton. Ami megtörtént, az megtörtént.
- Igen. Megtaláltad Joey-t?
- Nem. És te felhívtad azt a Wally Franks-et?
- Nem. Elfelejtettem.
- Tessék. Itt a telefon. - nyújtotta felém a tárgyat.
- Köszi. - mondtam és elkezdtem tárcsáztam a számot.
Egy halk zúgást hallottam. Majd egy komoly férfi szólt bele:
- Halló! Itt Wally Franks. Ki keresi?
- Halló... Itt Rose, a Joey Drew Stúdióból.
- Megmondtam, hogy ne zavarjanak arról, a helyről! Szóval, ha nem akar semmi normálisat, akkor viszhall!
- Ne! Várjon! A segítségét szeretném kérni!
- Mégis miben?! Megmondtam, hogy nem érdekel a stúdió kis ügyei.
- Hallottam, hogy Ön nagyon ismeri a Tintagépet....
- Igen. De nem jobban, mint Mister Joey Drew.
- Tudom. De most csak Önt tudnám megkérdezni, hogy hogy lehetne megcsinálni, hogy fordítva működjön.
- Fordítva sose fog működni! De ha ennyire érdekli a kisasszonyt, az a gép, akkor vagy keresse meg Mister Joey Drew-t, vagy Sammy Lawrence irodájában láttam utoljára a tervrajzokat. De most, ha nem haragszik, akkor nem akarok többet hallani arról, a helyről! Viszhall! - csapte le a telefont.
- Köszönöm... Viszhall... - mondtam szomorúan. De nem voltam az, csak megbántott azzal, hogy így rám csapta a telefont.
- Mi az? Mi volt? - kezdte a kérdezgetést Henry.
- Majd a stúdióban elmondom. Előbb menjünk vissza.
- Rendben.

~Timeskip~

- Végre, itt vagyunk. - szívtam be a stúdió illatát, miközben átléptem a küszöbet.
- Igen. Csak túl nagy a csend... - követett Henry.
- Sziasztok! - jött oda hozzánk Alice. - Gondoltam, hogy éhesek lesztek, ezért csináltam egy kis levest.
- Csináltál?! - kiabálta le Allison. - Én csináltam!
- Én csináltam!
- Nem én!
- Nyugi. Mindegy, hogy ki csinálta csak ehessünk belőle, mert éhesek vagyunk. - álltam a két veszekedő angyal közé.
- Rendben! - mondták mérgesen.
- Szedek neked. - mondta Alice nekem.
- Oké. Köszi.
- Én meg szedek neked, Henry. - mondta mosolyogva Allison.
- Furcsa egy kicsit, nem? - fordult felém Henry, amikor kiment Alice és Allison.
- Micsoda?
- Az, hogy mindketten angyalok, de annyira különbözűek.
- Alice-hez hasonló nincs. Ő egyedi. Ő legangyalibb angyal, akit ismerek.
- Igen... - fordult el egy pillanatra, majd ismét felém nézett. - Ha már így az angyalokról beszélünk, akkor már megkérdezek valamit...
- Igen?
- Rájöttél, hogy miért hívott Joey úgy, hogy "Angyalom"?
Nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de belépett Alice és Allison egy-egy tál levessel. Az egyiket én, a másikat Henry kapta meg. Majd mindketten elmentek két kölünböző irányba.
Már majdnem lenyeltük az első kanál levest, amikor a szobán keresztül ment Tom és kiütötte a kezünkből a tálakat.
- Bocsánat. - kért bocsánatot Henry.
- Semmi baj. Amúgy se voltam nagyon éhes.
- Biztos?
- Biztos.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte óvatosan.
- Nem tudom. Megkeressem Sammy-t. Meg akarom vele beszélni a tegnapit.
- Oké. Én meg beszélek Alice-szel.
- Rendben. Szia! - indultam el jobbra.
- Szia...
A folyosó egyirányú volt. Sehol se ágazott el. De a figyelmem elterelődött valami másfelé.
Miért csinálta ezt Joey? Nem történt semmi. Én vele beszéltem meg, hogy eljövök. Henry-t meg ő rúgta ki, ha jól tudom. Szóval, emiatt nem akadhatott ki ennyire. Mondjuk, amikor megtudta, hogy kaptam egy ilyen lehetőséget, akkor nagyon kiakadt. Várjunk...
Úristen! Mindez... Mindez miattam történt. Ha itt maradtam volna, akkor mindenki normális lenne. Boldogak lennénk. És ez sose történt volna meg. Mit tettem...?
Sajnos, ezen nem tudtam tovább gondolkozni, mert észrevettem, hogy zsákutcába kerültem.
- Elárultál! Elhagytál! - kiálltotta egy ismerős hang a hátam mögül.
Lassan a hang irányába fordultam. Valaki olyan állt ott, akire nem számítottam.
- Sa-sammy...?