A tinta csodákra képes

Chapter 17 Vallomások

Szörnyű fejfájással édredtem. Pár percig a látásom homályos volt, de kitisztult.
Egy ágyban ültem Henry-vel. A fejem az ő mellkasán pihent. Egyik kezével a vállamat simogatta. A szürke kabát, amiben Joey jött átadni a levelet, az volt rám terítve, mint egy takaró.
- Ah, felébredtél. - nézett rám Henry. - Jól vagy?
- Igen, már jobban.
- Az jó. És mi volt a bajod?
- Semmi.
- Azért a semminél több volt. Fázol még?
- Nem.
- Köhögsz-e még?
- Nem. De kérlek, fejezd be. Jól vagyok és nincs semmi bajom. Egészséges vagyok, mint a makk.
- Rendben....
Körbenéztem a szobában. Mindenki békésen feküdt az ágyában. Engem ez egy kicsit nyugtalanított. Most először csináltam ilyet. Mi lesz ha nem fognak felébredni? Ugye, nem öltem meg őket ezzel?
- Henry. - fordultam hozzá, hátha ő tud segíteni.
- Igen?
- Ugye, fel fognak ébredni?
- Persze. Már Allison és Tom felébredt.
- Tényleg? És mi van velük? Miért nem szóltál? Elmentek már?
- Lassabban. Jól vannak és még nem mentek el. Azért nem szóltam, mert nem akartalak felébreszteni.
- Pedig felébreszthettél volna. Nem haraptam volna a fejed. Beszélhetek velük vagy már nagyon indulóban vannak?
- Beszélhetsz velük. Sőt, Allison akar is veled beszélni.
- Akkor nem gond, hogy megyek?
- Nem menjél csak. - engedett el.
- Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam. - öleltem meg.
Lassan kimásztam az ágyból. Óvatosan leléptem.
Még gyengének éreztem magam, de járni már tudtam. Igaz, nem volt egyenes, de legalább ment.
A fal mentén haladtam, így meg tudtam támaszkodni rá.
Elértem a stúdió ajtajához. Úgy éreztem, mintha öt kilométert tettem volna meg, de bőven kevesebb volt nála.
Megláttam Tom-ot és Allison-t. Tom egy magas, komoly, kedves, barna hajú férfi volt. Allison egy kicsivel alacsonyabb, jószívű, vidám fekete hajú nő volt. Egymással beszélgettek, de amikor észrevettek, akkor odajöttek hozzám.
- Rose, köszönjük, amit tettél! Igazi csodát tettét! - ölelt meg Allison.
- Igen. Hálával tartozunk neked. - mondta Thomas.
- Nem kell. Igazán semmiség. Csak segítettem.
- Jó, de mégsen mindennapi módon. - szorított meg még jobban.
- Igen. Tudom....
- Allison. - bökte meg Tom a vállát.
- Igen? - engedett el. Én egy kicsit hátrébb álltam, hogy ne zavarjak.
Thomas letérdelt Allison előtt. Elővett egy kicsi, fekete dobozkát, amit kinyitott. Allison a szája elé tette a kezét, annyira meglepődött. Egymás szemébe néztek.
- Tudom, hogy ezt kettesben szokták megkérdezni. De remélem, nem zavar, hogy itt van Rose. - mondta Thomas. - Miss Allison Pendle, lennél a feleségem?
- Persze, hogy igen! - ugrott a karjaiba.
- Gratulálok! - mondtam, miközben tapsoltam és egy örömkönny folyt végig az arcomon.
- És az a legkevesebb, hogy meghívunk téged és az egész stúdiót az esküvőre. - mondta mosolyogva Allison.
- Mi? Az egész stúdiót? - kerekedett el a szeme Tomnak.
- Igen. De majd megbeszéljük ezt otthon, drágám. - adott egy puszit az arcára.
- Ha nem gond, akkor... - mentek lassan az ajtóhoz.
- Persze, menjetek csak. Nem akarlak feltartani titeket.
- Rendben! Szia! - mondták egyszerre és integettek.
Becsukódott az ajtó mögöttük.
Lassan én is elindultam.
Mikor visszaértem meglepő látvány fogadott.
Henry sehol se volt. Joey az ágyában ült és álmos fejjel nézett maga elé.
- Joey! - futottam oda hozzá és megöleltem.
- Rose! - ölelt vissza.
Pár percig biztosan így voltunk. Annyira örültem, hogy életben van. És még éreztem rajta a finok kölnije illatát. Majd lassan elengedtem.
- Megijeszetettél! - adtam neki egy pofont. - Ne csinálj még egyszer ilyet!
- Sajnálom...
- Szeretlek, Joey Drew... - mondtam már majdnem suttogva.
- Én is szeretlek, Angyalom...
Lassan az arcunk elkezdett közeledni egymáshoz. Már csak centiméterek voltak az ajkaink. És akkor...
Megtörtént. Az első csók.
Megszűnt az idő. Csak mi ketten...
- Khm. - köszörülte meg a torkát Sammy, amire mi ijedten néztünk oda.
- Szi-szia Sammy... - köszöntem neki.
- Szia Rose! - adott egy buksi simit. - Nem gond, ha beszélnék egy kicsit Joey-val?
- Nem. Beszélj nyugodtan. - mondtam és hátrébb álltam.
Sammy megfogta Joey ingjét, annál fogva neki felemelte és neki nyomta a falnak.
- Joey Drew, mit csináltál?! Megígérted, hogy nem bántod Susie-t! És mit tettél?!
- Sa-sajnálom. - dadogta Joey.
- Igen? És akkor mit gondoltál?!
- Sammy... - jelent meg Henry. - Én is megbeszélhetek valamit Joey-val?
- Persze, barátom. Tessék. - engedte el.
Joey boldogan szusszant fel. Remélte, legjobb barátja nem csinálja meg ugyanezt. De tévedett.
Henry még erősebben nyomta neki a falnak.
- Joey! Elment az eszed! Megbeszéltük, hogy nem fogod megcsinálni és mégis mit tettél!
- Sajnálom.
- Fiúk.... Nem így kell ezt csinálni. - tolta el Sammy-t és Henry-t Bendy.
Majd tízszer akkora lett, mint volt. Joey ijedtében nyelt egyet. Már majdnem ráüvöltött, amikor...
- Hagyjátok abba! - kiálltottam már majdnem sírva.
- Mi a baj, Rose? - kérdezte Susie.
- Nem vagyok Rose! - kiálltottam rá. Nem bírtam tovább tartani. Nem tudtam tovább hazudni nekik.
- De te vagy az, Rose, aki megalkotott engem. - mondta mosolyogva Alice.
- Nem ő vagyok! Ő egy hazugság! Nem Rose vagyok!
Hátráltam. Idegennek éreztem magam.
Lehajtottam a fejem. Lassan megálltam és hajtogattam tovább:
- Nem Rose vagyok. Nem Rose vagyok. Nem Rose vagyok.
Joey kezét éreztem a vállamon. Egyik kezével lassan felemelte a fejem, így a szemébe tudtam nézni.
Láttam, hogy a többiek kérdően néznek engem.
- Nyugodj le. - mondta lassan Joey és nézett végig a szemembe. - Mondd el szépen, lassan, hogy ki vagy.
- Nem Rose vagyok! A nevem Annie Bells! Amióta megismertelek titeket, hazudtam nektek. Mert féltem, hogy hogy viselkednétek velem, ha megtudjátok az igazi nevem. Féltem, hogy megvertek ezért. Én voltam a családom fekete báránya. Mikor eljöttem a stúdióba, apám vállba lőtt, bátyjám elégette a forgatókönyveket, anyám széttépte a ruháimat. Miután el kellett mennem a stúdióból, megkerestem a bátyjám, mert a szüleink meghaltak. Amikor találkoztunk, akkor egy vázát dobott a hátamnak. Azt mondta, hogy ez az örökségem. - a végén már sírtam. Jó volt elmondani nekik az igazságot. Még mindig nem bírtam nagyon beszélni a családomról. Olyan sebeket hagytak, amik örökre megmaradnak.
Joey ölelését éreztem. Majd lassan mindenki odajött és megölelt. Meglepődtem. Azt hittem, hogy mérgesek lesznek, hogy hazudtam nekik.
- Rose vagy Annie, nekem mindegy. Attól még maradsz te az Angyalom. - mondta Joey.
- Mindegy, hogy mi a neved, de te az alkotóm maradsz, anya. - mondta Alice.
- Lehet, hogy te vagy Annie Bells, de nekem akkor is az a Rose maradsz, akitől elvettük a babát. - csatlakozott hozzájuk Henry.
- Mindegy, hogy hogy hívnak. Az a legfontosabb, hogy te szerinted ki vagy. - idézte egyik tanárunkat Susie.
- Igaza van. - helyeselt Sammy. - Az vagy, aki legbelül vagy.
- Sajnálom. - mondta végül Bendy. - De én nem tudom, hogy hogy mondjam el ezeket másképp. De elmondom, hogy bárki is vagy, én ugyanúgy szeretlek téged.
- Köszönöm... Ti vagytok a legjobb barátok, akiket kívánhatnék...